Történeti áttekintés

Együtt élő nemzetiségek múltja, jelene és jövőképe

Az ormánsági falvak helyi közösségeire napjainkban is a folyamatos változás jellemző. Jelenleg a legerősebb hatóerők között említhetjük a képzettebb népesség elvándorlását, az intézményvesztést, a közösségi és találkozási pontok, ill. alkalmak számának csökkenését. A munkahelyek és munkalehetőségek száma drasztikusan visszaszorult.

A terület középkori etnikai képe

A XX. század utolsó évtizedében majd a 2000-es évek elején ismét megerősödtek az 1948 után politikailag nemkívánatos történeti etnikai kutatások a Kárpát-medencében. Ezek már a modern adatbázis kezelési és geoinformatikai háttérrel végeztek nagyon fontos történeti kutatásokat arról az igen népszerű témáról, hogy milyen is volt országunk, Magyarország, annak egyes területeinek etnikai összetétele bizonyos korokban és ez hogyan változott a történelem viharosabb és békésebb hullámai közepette. Ebben a munkában a legnagyobb előrelépést kétséget kizárólag Kocsis Károly munkájának köszönhetjük, aki 1495- től egészen napjaink  népszámlálásainak idejéig egységes rendszerbe foglalta a létező és felkutatható etnikai adatbázisokat:
 
 
Ebből a munkából láthatjuk, hogy a Dráva az Ormánság déli határaként a középkorban a horvát és a magyar etnikum határa volt, még élesebben mint napjainkban. A keleti szlavóniai és Szerémségi területeken a magyar etnikum jelentősen benyúlt  a mai Horvátország valamint a mai Szerbia területeire. 

Az Ormánsági vidékeken a magyarok csak jelentősebb városi területeken jelennek meg, Verőcén és Mihilyácon, azonban a horvát etnikum is megjelenik egy-egy faluban a Drávától északra elhelyezkedő területeken (a mai Felsőszentmárton, valamint Drávasztára közötti határvidéken). Tehát elmondhatjuk,  hogy az Ormánság magyar jellege teljes mértékben domináns volt a középkorban, de már a horvát etnikum is megjelenik a peremterületeken.

Magyarország etnikai térképe 1495-ban Kocsis Károly kutatási alapján
Az Ormánság és környéke 1495-ben
(az előző ábrák forrása: Kocsis Károly nyomán, forrás: https://docplayer.hu/3749584-Etnikai-terfolyamatok-a-karpat-medenceben.html )
 
Ezt a helyzetet az Oszmán hódoltsági időszak változtatja meg gyökeresen. Egyrészt a lakosság jelentős mértékben csökken és ritkul, valamint megjelennek a Balkánról betelepülő iszlamizált bosnyákok, akik az Ormánság egyes területein is letelepednek, ugyanis ezek a területek a Szigetvári beglerbéghez tartoztak (Szigetvár a XVI. század utolsó évtizedeiben igen fontos közigazgatási központ volt, jelentős birtokokkal), aki szigetszerűen be is telepített iszlamizált balkáni szláv (bosnyák, horvát, szerb) népességet erre a területre. 
Ezek a telepesek az oszmán hódítások időszakát követően eltűnnek – nagyrészt Bosznia területére vonulnak vissza a kivonuló Oszmánokkal. Akik maradtak közülük, kötelezően át kellett térniük a kereszténységre, azaz a katolikus hitre. Ekkor a reformáció – a türelmi rendelet (1781) meghozatala előtt – inkább megtűrtnek számított, de semmiképpen sem egyenrangúnak a katolikus felekezettel.

A terület etnikai képe és népességmozgásai az Oszmán korszakot követően

Az oszmán időszak a református felekezetnek sokkal jobban kedvezett, mint az azt követő Habsburg periódus a XVIII. században, amikor a református felekezetek vallási jogai (templomépítés, gyülekezet fenntartása…) elmaradtak a katolikus felekezetétől.
A németek betelepedése és betelepítése közvetlenül elkerülte az Ormánságot, bár peremterületeit északon, északkeleten és keleten érintette. A horvát települések száma is megnőtt Somogy és Baranya megyékben, szintén az Ormánság közvetlen határa mentén, de az Ormánság területén nem alakultak ki horvát falvak. Bár egyes irodalmak feltételezik a kontinuitást a horvát lakosság részéről e vidéken, a legújabb kutatások nem tartják valószínűnek, hogy a preoszmán és a posztoszmán horvát települések ugyanabból az etnikai szubsztrátumból kerültek ki. Jóval nagyobb a lehetősége, hogy a már középkorban is horvátok lakta településekre a Dráva bal partján (a mai magyar oldalon) egy más horvát népesség költözött, mint amely korábban ott lakott.
A Kárpát-medence etnikai térszerkezete 1785-ben
Az Ormánság és szomszéd régióinak etnikaiviszonyai 1785-ben
 (az előző ábrák forrása: Kocsis Károly nyomán, forrás: https://docplayer.hu/3749584-Etnikai-terfolyamatok-a-karpat-medenceben.html )
 
A középkori településstruktúrával összehasonlítva szembeötlő, hogy az Ormánságban de általában a Dráva mindkét partján jóval több a lakatlan vidék még a XVIII. század végén is, mint az volt a XV. század utolsó évtizedében. Ennek az oka a középkori termelési struktúra, a fokrendszer leépülése és a táj elvadulása, valamint a sorozatos háborúk és a református felekezet diszkriminációja a XVIII. században.
Az Ormánság – akárcsak a környező területek fejlődése is – ekkor, a XVIII. század utolsó harmadában indult meg, azonban a fejlődés kétélű tőr volt, mert a belvizekkel és a Drávával keretekbe szorított Ormánság számára nem volt lehetőség a belső (demográfiai és gazdasági) fejlődés kiterjeszésére, a természetes terület-kiterjesztésre. Ez vezetett a belső önkorlátozáshoz, melyet az egykézés jelentett (bővebben az Értéktár-Áttekintés-Demográfia fejezetben) a református ormánsági magyarság számára. 
Ebben az időszakban a XIX. század végéig kialakul a XX. század elejére jellemző és ismert települési és etnikai struktúrája is az Ormánságnak. Kialakulnak a falvak környéki puszták, uradalmi telepek, melyeket a helyi református lakosság demográfiai deficitjénél fogva leginkább a környék horvát településeiből, valamint az Alföldi területekről származó magyar népességgel töltenek fel. 
Az 1880-as években a szomszédos Szlavónia katonai, határőrvidéki területeit civil közigazgatásba vonják, ami azon a területen igen jelentős termőföldkínálat-bővülést és árcsökkenést okoz, Így jelentős föld árkülönbség alakul ki a magyarországi és a szomszédos horvátországi árakban (ekkor még egy országban az Osztrák-Magyar Monarchiában helyezkedik el mindkét terület). Ez feltételezhetően mintegy 200.000 dunántúli, közöttük kiemelkedően sok ormánsági fiatalnak, családnak, mesterembernek jelentett boldogulási lehetőséget, új perspektívát. Ez a kivándorlási hullám, mivel elsősorban a fiatalokat érintette, újabb negatív demográfiai hatást gyakorolt az ormánsági magyar közösségre.
A XIX. században a cigányság is újabb migrációs hullámmal kapcsolódott be a Kárpát-medence etnikai folyamatainak alakulásába. A Havasalföldi és Moldvai fejedelemségek területén az 1840-es években szabadítják fel a cigányokat a szinte rabszolgaságot jelentő feudális kötöttségeik alól, ami megindítja e csoport nyugat felé vándorlásának újabb hullámát, bár a cigányság jelenléte a Dél-Dunántúlon, így az Ormánságban is az 1700-as évek derekától már bizonyítható.

Dr. Kitanics Máté, történész, kutató

A horvát betelepülést és a horvát lakosság kontinuitásának kérdését többen is kutatják, közülük igen fontos munkát végez Kitanics Máté, aki mind a Dráva-mente horvátságának, mind pedig a Szigetvár környéki horvátoknak a történetét kutatja. E fiatal kutató a fenti kisfilmben számol be legfrisebb kutatási eredményéiről.

A terület etnikai képe a XX. század első felében

A huszadik század első felében az I. világháború és az azt követő határmeghúzás volt a legfontosabb, de az Ormánság demográfiai folyamatai számára a leginkább negatívan ható tényező. A Drávai államhatár elvágta a terület kapcsolati jellegét, gazdasági kommunikációs csatornáit. Az 1920-as években az országot váltók, az ún. optánsok (akik az 1918-as határokkal nem megelégedve törvényes, a békediktátum által biztosított keretek között abba az országba költöztek, amelyben biztonságban érezték magukat) egy része az Ormánságban telepedett le. Ugyanakkor a gazdasági kereskedelmi kapcsolatok szűkülésével további gazdasági recesszió következett a területen, mely tovább fokozta az önkorlátozás már ismert mechanizmusát. Ekkor az alföldi területekről való népesség beáramlás tovább folytatódott, de az etnikai térszerkezet lényegesen nem változott meg.
A két világháború között zajló szociálpolitikai próbálkozásoknak (pl ONCSA) ormánsági hatásuk nem volt. A második világháború és az azt követő totalitárius rendszer kiépítése, a kollektivizáció és a diktatúra kiépítése, az erőltetett iparosítás és urbanizáció kifejezetten káros hatása az Ormánság területén a már korábbi negatív demográfiai tendenciák meglétének volt köszönhető. Az 1950-as éveket követően megkezdődött a központi hatalom által nem támogatott kisebb településrészek integrálása a települési rendszerbe, ami a roma/cigány telepek megszüntetéséhez, a cigányság egyes falvakba költöztetéséhez, településrészek integrálásához vezetett. Ezzel a cigányság egy jelentős része – mely korábban nem volt látható a központi struktúrák számára – láthatóvá vált, ugyanakkor társadalmi vagy gazdasági integrációjuk nem, vagy csak részben történt meg.
Felsőszentmárton tanácselnökének (balra első) látogatása a falu melletti, azóta megszűntetett roma településrészre a"Sió telepre" az 1960-as években

A XX. század végének társadalmi folyamatai és azok hatása az Ormánság többségi és nemzetiségi közösségeire

Az elmúlt évtizedek népszámlálásainak nemzetiségi adataiból jól látszik, milyen erős volt az asszimiláció és az identitás vesztés a térség német és horvát eredetű lakóinak körében. Ez egyrészt abból adódik, hogy az aprófalvakban jellemzően elöregedő a népesség, s az identitást erősebben őrző idősebb nemzedék kihalt. Másrészt a fiatalok elköltöznek a nehezebb életkörülményeket biztosító kis településekről. A fogyatkozó népességen belül is etnikai átrendeződés megy végbe. A hagyományait, kötődését még ápoló emberek sem vállalják már fel, nem vallják nemzetiségüket.

A horvát kötődésű népesség száma és aránya településenként, 2011. (forrás: KSH)
A német kötődésű népesség száma és aránya településenként, 2011. (forrás: KSH)
A cigány, roma kötődésű népesség száma és aránya településenként, 2011. (forrás: KSH)

A hagyományos típusú közösségek meggyengültek, részben alapjukat vesztették, de nem szűntek meg: A közös munkavégzés és egymás kölcsönös segítése tovább él egyes háztartások, illetve az egymással kooperáló kisvállalkozók körében. A lokalitás összetartozást gerjesztő szerepe továbbra is jelentős, sőt a rendszerváltozást követő időszakban erősödni látszik, elsősorban a falvakba beszorult, külső kapcsolatrendszerrel nem rendelkező, inaktív csoportok körében. Annak ellenére, hogy a legtöbb település közúton jól megközelíthető, a tömegközlekedés hiányosságai és az utazás költségei miatt minden faluban megjelenik egy – a helyi társadalomban különböző arányban jelenlévő – bezárt réteg. A kevésbé mobilis népesség körében a rokoni és szomszédsági viszonyok szerepe felértékelődik. A szegényebb, többgyermekes családok esetében ez a megélhetést segíti, az egyedülálló idősek pedig a következő generációk elvándorlása miatt szorulnak támogatásra. A képzetlen, helyben maradó fiatalok jellemzően helyi, illetve környékbeli párt választanak maguknak. (Ragadics Tamás, 2015)

A Dráva mellékén lakó horvátok a második világháborút követően
igen érdekes helyzetben találták magukat. Egyrészt a magyarországi horvátok dunántúli csoportjainak közösségei a XX. században mindig inkább voltak hungarus tudatúak, mint illír/délszláv/ jugoszláv érzelműek. Ez különösen fontos volt a második világháborút követő időszakban, amikor a németek kitelepítésekor, a magyar-csehszlovák lakosságcsere közepette minden magyarországi kisebbség „gyomra összeszorult”.  Bár 1945 és 1948 között a magyar-jugoszláv kapcsolatok kifejezetten jónak ítélhetőek meg, a lakosságcsere nem volt kizárt opció (akárcsak 1941-ben sem). Ezen elképzeléseknek a Tito-Sztálin konfliktus vetett véget. Ebben az időben a Dráva-melléki horvát falvak közösen kérték a központi minisztériumi szerveknél levételüket a nemzetiségi települések listájáról, félve a lakosságcserétől. 1948 után településeik mindegyike a legérzékenyebb határ menti települések listájára került, kiemelt katonai őrizettel, őrzött határsávval és háborús bunkerek építésével. Ez a folyamat évtizedekre bezárta és visszavetette az eddig sem kényeztetett településeket a gazdaság és a társadalmi modernizációban.

Ennek ellenére itt nem állt meg az élet. Az 1960-as években megszervezett,majd az 1970-es években racionalizált Termelőszövetkezetek lettek a gazdaság helyi fő szervezői (néhány falu termelőszövetkezetét összevonták) , de az asszonyok foglalkoztatását több helyen is a helyi szövőhagyományra épített háziipari szövetkezetek látták el. A helyi vízügy, vagy az erdőgazdálkodás is hozzájárult a terület munkaerejének felszívásához. E falvak termelőszövetkezetei között voltak kifejezetten jól prosperálóak, mintául szolgálóak (legalábbis az akkori időszakban) ilyen volt pl a drávasztárai Dráva Gyöngye Termelőszövetkezet.

Ennek a korszaknak köszönhetően e falvak lakossága az 1970-es évekig mennyiségi mutatóiban fejlődést mutatott. Igaz, már ekkor megmutatkoztak a rendszer hibái az életszínvonal vagy a közszolgáltatások elvárt szintjének elmaradásán és az ebből fakadó elvándorlási folyamatokban (a képzettebbeknél ez igen látványos volt már ekkor). Ezek a negatív tendenciák majd csak az 1980-as évek második felében válnak láthatóvá számokban is. Az 1970-es évektől egyre jelentősebb volt az elvándorlás ezekből a településekből. Az elsődleges kivándorlási irányok a  szomszédos közeli települések voltak, melyek jobb közlekedési infrastruktúrával (pl vasúttal) rendelkeztek vagy főutak mentén helyezkedtek el. Ilyenek voltak Vajszló, Bogdása, Drávafok vagy Darány. A kivándorlás további céljai a térségi vonzáskörzeti központok  – Sellye, Barcs, Szentlőrinc, Harkány – és a megyeszékhelyek voltak – Pécs, Kaposvár. Az 1990-es évek gazdasági recessziója tovább fokozta az elvándorlást, ekkor már a munkahelyek szinte teljes hiányának okán és az egyre szűkülö köz- és alapszolgáltatások leépülésével. Így alakultak ki az 1990-es években először létrejött kisebbségi önkormányzati képviseleti szervek, melyek jól mutatják az egykori 7 Dráva-menti horvát falu szétszórattatását a környező és távolabbi településekre. Jelenleg Baranyában 9, Somogy megyében pedig 8 településen van horvát önkormányzat, melynek tagjai az említett hét Dráva-menti horvát falu leszármazottjaiból alakult közösséget képviselik.

A horvát kisebbségi önkormányzatok a területen

A Dráva-menti horvátok tradicionálisan 8 faluban éltek, melyek közül 1950 után négy Baranyában – Felsőszentmárton, Drávakeresztúr, Drávasztára és az 1980-as években elnéptelenedett Révfalu – négy pedig Somogy megyében – Szentborbás, Lakócsa, Tótújfalu, Potonj –  helyezkedik el. A korábban leírt XX. századi migrációs és urbanizációs folyamatok hatására e települések horvát lakossága ma már jóval szélesebb földrajzi térben, egyben elszórtabban helyezkedik el. Napjainkban azok a települések, melyekben horvát kisebbségi önkormányzati képviseleti szervezet van, mely az említett települések horvát közösségeiből épül fel, a következőek:

Baranya megye: Drávasztára, Drávakeresztúr, Felsőszentmárton, Drávafok, Harkány, Nagydobsza, Sellye, Szentlőrinc, Szigetvár, Vajszló

Somogy megye: Lakócsa, Tótújfalu, Szentborbás, Potony, Drávatamási, Darány, Barcs, Kaposvár, Kastélyosdombó

E horvát települések lakossága a mai napig  34-40%-tól (Lakócsa, Drávakeresztúr) 75%-ig (Felsőszentmárton) horvát karakterű, vagy többségű, amíg az új szálláshelyeken ez az arány jóval e mutató alatt van, különösen a nagyobb településeken.

A dokumentumtárból ajánljuk

Tovább a teljes dokumentumtárba

A könyvtárból ajánljuk

Tovább a teljes könytárba