Nemzetiségek

A magyarországi horvátok, mint a két nép közös történelmének területi hírmondója

Jelenlegi történeti tudásunk szerint a Drávafelső és középső szakasza (egészem Donji MIholjac/Alasómiholyacig) a magyarok honfoglalása óta, néhány kisebb korszakot leszámítva  etnikai határt képezett a horvátok és a magyarok között. Természetesen ezt a több, mint 800 évig fenntartott államközösségben nem lehetséges maradéktalanul értelmeznünk. Magyar közösségek időnként pl. a középkori városokban, később az oszmán korszak alatt a reformáció térnyerése által vagy a kiegyezést követő időszakban kisebb nagyobb arányban megjelennek a Dráva-Száva közének főleg észak-nyugati és középső területén – Verőce, Pozsega, Nekcse, vagy Belovár körzeteiben. Ugyanígy a horvátok is több alkalommal jelkentek meg a Dráva vagy a Mura ball partjától északra eső magyar területeken. Erre nagyrészt az oszmánok megjelenésének majd visszaszorulásának időszakában – a XV – XVIII században – kerül sor. Ez az északnyugati horvát diaszpórikus mozgás határozta meg a horvát térszerkezet kialakulását az új korban majd a nemzeti integráció korában egészen a XX. század közepéig. Ennek eredményeképpen jelentek meg és telepedtek le a horvátok a magyar közigazgatású területeken és alkottak kisebbségi csoportokat, melyeknek ún. „aranykora vagy virágkora” a XIX század közepéig, a társadalmi modernizáció és a nemzeti integrációk korának erőteljesebb kibontakozásáig zajlott. Azóta ezek a nyelvileg és kultúrájukban heterogén közösségek erőteljes asszimilálódásifolyamatnak vannak kitéve, viszont több helyen is megőrizték még megismerhető lokális színezetű kultúrájukat, nyelvhasználatukat. Ilyen csoportot képeznek az Ormánság délnyugati határánál a Dráva-mellék horvát falvai is – Drávasztára, Drávakeresztúr, Felsőszentmárton, Szentborbás, Lakócsa, Tótújfalu, Potony, valamint a napjainkban már csak üdülőfaluként nyilvántartott Révfalu az elsőkét említett település között, a Dráva árterében.

Viseletbe öltözött asszonyok

A Dráva melléki horvátok etnikai környezete

A jelenlegi történeti tudásunk szerint a magyarság Kárpát-medencében való letelepedése előtt a Nyugati-Frank Birodalom határőr-államai, „markt”-jai a érintették ez a területet is, ahol szláv államalakulatok jöttek létre, Pribina, Kocel vagy Száva-Dráva közén a horvát Ljudevit vezetésével. Feltehetően ezek a szlávok a magyarok betelepülésével sem tűntek el, hanem betagozódtak a Magyar Királyság közigazgatásába, feudális államrendjébe. 1102-től a magyar-horvát államközösség létrejöttével a már meglévő etnikai kapcsolatok, belső migrációk (különösen az aktív időszakok után, mint pl a tatárjárás) természetessé váltak, akárcsak a nemesség területi és etnikai keveredése. Ennek az eredménye lehet az a tudományosan is alátámasztott tény, hogy a Dráva ballpartján, a magyar etnikummal jellemezhető területen a XV században tetten érhetünk horvát közösségeket a folyó közvetlen szomszédságában. Bár e közösségeknek a vitalitása feltehetően nem volt elegendő az oszmán kor átvészelésére, a már említett oszmán hódításokkal gerjezstett horvát népvándorlás erősen hatott erre a területre is, akárcsak a teljes Dél-Dunántúlra. Így a XVIII. században kialakulnak olyan horvát települések a magyar oldalon, melyeknek már a preoszmán korban is voltak horvát lakói, azonban kontinuitásról nagy valószínűségről nem beszélhetünk (maguk az anyakönyvek vagy az adóösszeírások sem támasztják ezt alá a XVIII század elejéről). Ekkor, a Rákóczi szabadságharcot követő időben egészen a Balatonig megtalálható volt a katolikus horvát etnikai elem, melynek betelepítését a katolikus püspökségek (gyakran a ferences rendtartományos segítségével) és a zömmel katolikus főnemesség egyaránt támogatott és szervezett. A Dráva-mente településeinek a természeti környezete az ormánságival megegyező vizenyős, árteres mocsaras közeg volt, ahol az árvízmentes teraszokon vegyes gazdaságot, állattartást az ártérben pedig a kor szelleméhez igazodó vegyes és igen sok haszonvételi erőforrásra épülő, ökológiailag igen magas fokot elérő ártéri gazdálkodást lehetett. Erről árulkodnak pl Felsőszentmárton korabeli leírásai a kezdeti földrajzi és statisztikai munkákban is.

Felsőszentmárton, mint a Dráva-menti horvát falvak és közösségeik kialakulásának példája a XVIII – XIX században

Vályi András: Magyar országnak leírása című munkája 1796 és 1799 között jelent meg. A kötetek felsorolják a településeket, jellemzik földrajzi, népességi, gazdasági viszonyaikat, területüket, népességüket. Felsőszentmártonról Vályi a következőket írja:

„SZENT MÁRTON. Kis Sz. Márton. Magyar falu Baranya Várm. földes Ura a’ Pétsi Káptalanbéli Uraság, lakosai katolikusok, és reformátusok. Fekszik é. Vajszlónak szomszédságában, dél. Drávához másfél órányira; határja 3 nyomásbéli, kétszeres búzát leginkább terem, egyebet középszerűen; két berkei hallal, és tsíkkal táplállyák lakosait; telekjein sok szép gyümöltsfák lévén, gyümöltsel igen bővelkednek; erdeje, és réttyei jók; ide tartozik Apáti puszta is, holott régenten a’ Benediktinusoknak Apátúrja lakott, most a’ lakosoknak urbáriális szántóföldgyeik vagynak rajta”.

Első egyházi anyakönyvei is abból az időszakból eredeztethetőek, melyből Vályi művének adatai erednek. A Magyar Katolikus Lexikon szerint 1789-tól kezdődik az anyakönyvezés a falu plébániáján. Ezen anyakönyvek vizsgálata alapján láthatjuk, hogy a falu törzslakossága már legalább 50%-ban kialakult. A napjainkban is jellemzően Felsőszentmártoni családnevek közül a Kustra, a Ronta, a Vilyevácz, Gyuradinovics, Balatinác, Barics, Strzsanac, Simara, Szigecsán, Kovácsevics, Greguricz, Lubrezsan, Poszavacz, Vástyán, Vukovics… már igen gyakoriak. Mellettük megjelennek gyakori horvát névként a Bobocsanin, Tandarics, Bolkovics, Belasics, Rogyák. Továbbá e korai anyakönyvekben találhatunk olyan magyar neveket is, pl Gulyás, Hideg melyek már ekkor asszimilálódtak a helyi horvát többségbe (ezt a házassági kapcsolatokból láthatjuk). Néha az anyakönyvekben találhatunk már cigányokat is – Orsós, Ignác stb vezetéknévvel, akik jellemzően valamely telepen, pusztán, erdőn laknak és ekkor még egyeseknél szerepel a megjegyzés, hogy nem egyesült ortodox vallású.

A korabeli leírásból látható, hogy a falu gazdasága elsősorban a Dráva vizenyős területeire – halászat, csíkászat, pákászás, gyümölcsészet (nagyrészt feltehetően ártéri) épül. A falu lakosságának stabilitásáról árulkodik, hogy az első anyakönyvezési években 40-et megközelítő, esetenként meghaladó éves születésszámokat láthatunk. Ez megközelítőleg 500-600 lélekszámú településre utal, amit az első magyarországi népességösszeírás adatai is alátámasztanak. Felsőszentmárton lakossága az 1784 és 1787 között, II József által elrendelt és megszervezett összeíráson 592 tényleges népességgel bírt. Jellemző volt a falura a fiatal korstruktúra és a népes családok száma, egy családban 4-5 gyermeket valószínűsíthetünk.

Felsőszentmárton - Magyarország (1782–1785) - Első Katonai Felmérés (Forrás: mapire.eu)

A Dráva melléki horvátság gazdasági társadalmi fejlődése a XIX. – XX. század fordulóján Felsőszentmárton egyes dokumentumai alapján

Az 1830-as 1840-es években a Magyarországot érintő gazdasági változások a reformkorban itt elsősorban a Dráva szabályozásának kérdései által érintette a falut és lakosait. Ekkortájt Fényes Elek – Magyarország geográfiai szótára című munkájában így ír a faluról:

Dráva-Szent-Márton, shokacz falu, Somogy vármegyében, a Dráva mellett, 838 kath., 8 reform. lak., kath. paroch. szentegyházzal. – Nagy és mocsáros határ. Marhatartás. Van apátsága, mellynek czime: Abbatia S. Martini de Vaska. F. u. a vaskai apát. Ut. p. Szigetvár.

Ebből láthatjuk, hogy a falu etnikai jellegét Fényes már horvátnak, sokácnak ítéli meg (a sokác egyébként a mai értelemben pontatlan megnevezés a falu horvát lakosai tekintetében, de Fényes idejében ez mást jelenthetett, a horvát szinonímájaként használta a Dunántúlon). A gazdasági aktivitások közül az állattartást emeli ki, ágazatként ebből a marhatartást. Más forrásokból tudjuk, hogy a sertéstartás is jellegzetes ágazata volt a területnek. A falu lakossága már ekkor meghaladja a 830-at, ami mutatja a néhány évtizeddel korábbihoz képest, az erős demográfiai fejlődést.

A Dráva „megregulázásának” ekkori folyamatáról, és a megyék közti vitáról ez ügyben a Pesti Hírlap is beszámolt 1842 október 9. vasárnapi száma így ír Baranya és Verőcze váregye folyószabályozási vitájáról:

A P. Hirlap 177-ik számában a’ verőczei levelezőnek egy, a’ Dráva folyam szabályozását tárgyazó ’s minden forumnál vesztett ügyet a’ nyilvánosság souverain itélőszéke elébe bocsátva, laconicus rövidséggel ’s atticus csipősséggel magát Baranya ellen expectorálni; … A’ dolog rövid helyzete ez: az 1832-ik évi kir. biztosság a’ Baranya és Verőcze közt lefolyó Dráva tekervényes folyamán segíteni törekvő, egy hosszas átmetszési vonalat tervezett, melly Moszlovinától egész a’ gályi révig nyilegyenes irányban vezetendett, és az eddig fenálló azon rendszerhez képest, miszerint minden törvényhatóság a’ haszon arányában tartozik illy országos közmunkához járulni, a’ két illető megye által lett volna teljesitendő. a’ felosztás csakugyan lélekismeretesen megtörtént; de mig Baranya a’ rárótt átmetszési ölmennyiséget példás szorgalommal és üdvös sikerrel kiásatá, Verőcze nem tőn semmit egész 1839-ik évig, midőn az annyi ezer ölön át kétszerezett sebességgel tóduló Dráva árjai a’ tervezett átmetszési vonal megszakadt fonala körül fekvő helységeket végveszélylyel fenyegetnék, sok unszolásra végül megásaták a’ felvállalt támmetszések egyikét, de olly bal sikerrel, mikép sem a’ víz sodra felfogva, sem a’ kitüzött irány megtartva nem volt; melly tetemes hiányt az 1840-ki kir. biztosság alkalmával Baranyának küldöttei szemügyre vevén, de tekintetbe vevén azt is, miszerint a’ veszély Sz.-Mártonnál mindinkább fenyegető alakban mutatkozik, bár kelletlenül, de mégis elállnak az 1832 évi kir. biztossági végzéstől, és egy rövidebb, ugyanazon évben önmaga Verőcze által ajánlott ’s most annyira megtámadott átmetszést, utóbbi betudás mellett adózóik erejével teljesitendőt, javaslának, annál is inkább, mert a’ tapasztalás nagyobb folyamok rendezésénél ismételve megczáfolá azon távtant, hogy a’ legegyenesb átmetszésvonal egyszesmind legczélszerűbb ’s legtartsabb is; ’s mert a’ Verőcze által még készitendő átmetszések tökéletes sikerültével (mihez, eddigi szorgalmuk után itélve, néhány lustrum előtt aligha lehete remény) a’ gáli partnál, mellynek ellenében e’ több ezer ölnyi nyil egyenességű és sebes rohamú víztömeg majdnem erőszakos szegletben tüzendett ki, ’s a’ Dráva-, Kis-Szent-Mártont fenyegető veszélye orvosolhatlanul megujult volna…

Borovszky Samu – Magyarország vármegyéi és városai sorozat utolsó kiadott fejezetének részeként a Somogy vármegyéhez tartozó Felsőszentmártonról (akkor még Drávaszentmárton) szóló részben a következőket írja a XIX század harmadik harmadát illetően:

A róm. kath. plebánia és az apátsági tisztilak 1792-ben épült, a templom pedig 1852-ben. A községben 1870-ben 18, 1875-ben 28 és 1908. évi júl. 15-én 31 épület égett le, 1887. évi júl. 23-án és 1913 júl. 8-án pedig jégverés tette tönkre a határt. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A belterület egy része a Tábor nevet viseli, mert a török sereg állítólag itt táborozott. A községhez tartozik: Tábor-puszta, Verbóka, Zános-puszta, Borjáncz-puszta és Czigány-telep

Dráva menti horvátok az első világháború után

Az első világháborút követően a Dráva mellékén lévő horvát falvak több szempontból is hátrányos helyzetbe kerültek. Egyrészt elvesztették határuk egy jelentős részét, mely a Dráva déli partján helyezkedett el ( Felsőszentmártonnál ezek Verbóka és Zános puszták voltak) másrészt a széthulló Monarchiában a horvát lakosság kisebbségi pozícióba került és elvesztette összekötő szerepét a Dráva két partja között. Megszűntek továbbá a nagyon fontos társadalmi kapcsolatai a Dráván túli területekkel (házasságok, rokonságok, gazdasági kapcsolatok). A két világháború közötti időszak azonban megtartotta a földbérleti és a kishatárforgalmi kapcsolatokat, melyek egészen a második világháború végéig működtek. A helyi horvát lakosság kulturális zárványba került, nem tudta megélni korábbi kapcsolatát a horvát többségű drávai túloldallal, a spontán kulturális szerveződéseken kívül az egyház maradt az egyetlen kultúrahordozó. Egyházilag a falu a Pécsi Püspükséghez tartozott, mely az állami nemzetpolitikát követve erősen hatott a kisebbségek asszimilációja irányába. Ebben az időben történt a legtöbb névmagyarosítás a Dráva-menti horvátok között – Gorjanac és Gadanac nevűekből Gadányiak, A Đuradinović-ból Győriek, a Jelić-ből Légrádi, Dervar-ból Dunai stb vált. A társadalmi előmenetel elképzelhetetlen volt horvát névvel, az iskoláztatás, de még egy asztalosi mesterlevél is kötelező magyarosítást vont maga után. Ennek ellenére a faluban maradtak elmagyarosodása nem történt mg tömegesen, de a kisebbségi intézményrendszer ebben az időszakban nem fejlődött, korábban pedig nem volt, mert a horvát határ mentén a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiában ennek nem volt létjogosultsága.

A horvát falvak gazdasága továbbra is a Drávára épült. Több faluhoz több hajómalom is tartozott, mely a második világháború idején igen fontos feketézési központnak számított a fasiszta Független Horvátország és Magyarország között. Mind a horvát ustašák (a horvát fasiszta párt híveit nevezték így), mind pedig későbbiekben a partizánok használták ezeket a kapcsolatokat, de a magyar kémtevékenység sem feledkezett meg a magyarországi horvát falvakról és rajtuk keresztül a helyi horvátokról, akik kétnyelvűségük ellenére többnyire inkább kimaradtak az információáramlásból, bár néha nem volt választásuk. 1941-ben felmerült egy horvát-magyar lakosságcsere, melyről később a németek kitelepítésekor, illetve a szlovák magyar lakosságcsere alkalmával is „elkezdtek beszélni”. Erre az itteni horvát falvak egyöntetűen kérték településeik levételét a nemzetiségi települések listájáról – „mivel ők magyarok, és magyarnak tartják magukat”. Ez is bizonyítja, hogy a horvát nemzeti integrációnak itt nem volt még sekélyes hatása sem, akárcsak a partizánok által terjesztett integráns szocialista jugoszlavizmusnak sem.

A szalag a hátat díszítette. Általában a gyári színes selyem szalagot masniba kötötték és ezt tűzték a hátukra.

Cigányok, romák

Magyarországon a cigány/roma népességnek három fő nagycsoportját, azokon belül számos alcsoportot különíthetünk el. A Dél-Dunántúlon, így az Ormánságban is a beás cigányok jelenléte jellemző, de az oláh cigány (roma) csoport tagjai és magyar cigányok (romungrók) is élnek – főleg a nagyobb városokban.

Beások

A beások származásának történetét a magyarországi másik két cigány csoportéhoz – a romungró és oláh cigány csoportokhoz – képest a legkevésbé ismerjük. A XX. század végi szociológiai elemzések szerint a beások nagy része 1893 és 1918 között költözött a Magyarország területére, de a bevándorlás folytatódott a két világháború között, sőt még a második világháborút közvetlenül követő években is. (Sisák Gábor, 2001)
A beás cigányok döntő többsége a dél-dunántúli megyékben lakik, ebben a régióban arányuk megközelíti a teljes cigány népesség 30 százalékát, a régió két megyéjében, Baranya és Somogy megyében pedig a cigányok többségét képezik. Más régiókban beásul beszélő cigányok csak jelentéktelen számban fordulnak elő. A magyarországi beások által beszélt román nyelvvjáráshoz hasonló nyelvváltozatnak – melyet a hazai beások önálló nyelvként tartanak számon – három nyelvjárása (árgyelán, muncsán, ticsán) van. Ezek közül az ’árgyelán’ a legelterjedtebb, amely egy nyelvújítás előtti bánáti román dialektus, s a román nemzeti nyelvtől csaknem izoláltan őrzi archaikus nyelvjárási jellegét ma is. Az árgyelánok Somogy, Tolna, Zala, Baranya megyékben használják ezt a nyelvi változatot, de él néhány család Veszprém és Vas megyében is. Tipikus vezetékneveik: Orsós, Bogdán, Kalányos, Ignácz.
A Dél-Dunántúlon Alsószentmártonban és környékén az ún. „muncsán” nyelvjárást beszélik, melyben – a határ közelsége miatt – számos szláv (szerb) eredetű szó található. Ez a dialektus – hasonlóan a hazánk keleti részén, Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében élő harmadik nyelvcsoporthoz a „ticsán”- hoz,– jóval többet merít a mai román nyelvből. A szláv hatás a vezetékneveiken is tetten érhető Leggyakoribb vezetékneveik: Jovánovics, Petrovics, Gyurgyovics. (Orsós Anna, 2015)

A beás cigányok legjellegzetesebb, eredeti foglalkozásai a famegmunkálás különböző formái, ezen belül is elsődlegesen a teknő- és fakanálkészítés voltak. Emiatt erdő szélén, falvak és községek területén éltek a korábbi évtizedekben. Az 1960-as évektől zajló hatósági költöztetések és területfejlesztési politikai törekvések következtében az erdőből, a falu széléről a települések (falvak, községek) kijelölt területére költöztek.
A beás cigányok magyarországi történetével kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy – bár a korábbi szakirodalomban általánosan szintén a moldvai és havasalföldi cigányrabszolgaság felszámolása utáni időkre, azaz az 1855–1864 közötti éveket követő időszakra tették hazánkba történő bevándorlásukat – jelenlétük már a tizennyolcadik század első felétől kimutatható az egykori magyar királyság egyes területein. A rendelkezésünkre álló források alapján biztosan kijelenthető, hogy az 1700-as évek legelején már szerte Erdélyben és a Partium területén is előfordultak román ajkú, s elsődlegesen famunkából élő cigányok, majd alig harminc-negyven év múlva a Dunántúlon is kimutathatók többé-kevésbé már stabilan letelepedett – s nem cigány környezetükkel kifejezetten jó kapcsolatokat ápoló – beás közösségek.
A Dél-Dunántúlon Alsószentmártonban és környékén az ún. „muncsán” nyelvjárást beszélik, melyben – a határ közelsége miatt – számos szláv (szerb) eredetű szó található. Ez a dialektus – hasonlóan a hazánk keleti részén, Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében élő harmadik nyelvcsoporthoz a „ticsán”- hoz,– jóval többet merít a mai román nyelvből. A szláv hatás a vezetékneveiken is tetten érhető Leggyakoribb vezetékneveik: Jovánovics, Petrovics, Gyurgyovics. (Orsós Anna, 2015)

Árgyelánok (erdélyiek). Nyelvjárásuk legalábbis legfőbb sajátosságait illetően – nevével ellentétben – bánsági román nyelvjárás. Baranyában, Somogyban, illetve Tolnában ők alkotják a legnagyobb cigány csoportot, kisebb számban Vas és Zala megyében is élnek. Legtipikusabb vezetékneveik: Bogdán, Ignácz, Kalányos, Orsós, Csonka.
Muncsánok (hegyvidékiek). Nyelvjárásuk eredete egyelőre tisztázatlan. A dél-baranyai Alsószentmártonban és a környező falvakban élnek. Magyarországi csoportjuk gyakorlatilag egy, Trianonnal kettévágott nagyobb tömb északi kis darabja. Leggyakoribb családneveik – az árgyelánoknál is előforduló tipikus családnevek mellett – főként délszláv nevek (pl.: Jovanovics, Kosztics, Mitrovics, Petrovics).
Ticsánok (Tisza vidékiek). Nyelvjárásuk nyugat-erdélyi ún. krisán román dialektus. A tizenkilencedik század második felében, huszadik század elején költöztek részben a Felső-, részben pedig a Közép-Tiszavidékre. (Landauer Attila; 2011, Szalai Andrea, 1997)

A beás cigány cigányok megjelenése, történeti jelenléte a térségben

A beások, illetve a beások elődeinek tekinthető cigányok és a rájuk vonatkoztatható különféle elnevezések a XVIII. század derekától követhetők a tudományos művekben. Ezt megnehezíti, hogy a beás elnevezés a tudományos szakirodalomban csak a XX. század második felében válik gyakorlattá, a történeti forrásokban gyakran a rudari (a rudar szó famunkás cigányokra vonatkozó használata a XVIII. századtól mutatható ki), vagy a foglalkozásaik neveit jelző lingurari=kanalas, ursari vagy meckari=medvetáncoltató, teknővájó neveken említik őket. A „beás” (baias) szó jelentésével és nyelvészeti értelmezésével kapcsolatos nyelvészeti kérdések Papp Gyula 1982), Tálos Endre (1998) és Landauer Attila (2009) révén tisztázottnak tekinthetők. A lehetséges bolgár és román kapcsolatok alapján a baias eredeti jelentésének a ’teknős’ tekinthető. Más források a „bányász” szót látják az elnevezés mögött, elődeik aranymosók (aurari, baiesi) voltak. A beások önmagukat a XIX. század elején sokszor inkább teknővájó oláhcigánynak mondták. Ezt az elnevezést a Dél-Dunántúl nem cigány lakossága is átvette és használja napjainkig. Miközben ma a tudományos szakirodalomban az oláh cigány elnevezés a romani nyelven beszélő (lovári, colari, kelderás…alcsoportokra tagolható), a Dél-Dunántúlon kolompár cigányként ismert közösségeket jelöli. (Landauer, 2009; Nagy, 2019)

„A cigányok magyarországi megjelenéséről és a migráció jellegéről a szakirodalomban a hármas hullámteória terjedt el. Ennek lényege, hogy a cigányok három nagy hullámban érkeztek Magyarország területére, elsőként a XV-XVI. században, majd a XVIII. század elején a török kiűzését követően, valamint harmadjára a XIX. század derekától az első világháborúig terjedő időszakban. Valójában a Balkán és a Kárpát-medence, s ezen belül a román fejedelemségek és Erdély között a XIV. század végétől a XX. századig kimutatható egy folyamatos mobilizáció, melynek keretében többféle csoport húzódott a Kárpát-medencébe. Politikai változások, háborús események, ínségek és járványok hatására időnként hullámszerűvé vált ez a mozgás, a cigányok esetében alapvonása a kisebb csoportokban történő, lassú áthúzódás, amelynek elsődleges indikátora a piackövetés és a megélhetés keresése volt. Az oláh és beás cigány csoportoknak a XIX. század második felében és a XX. század elején történt erőteljesebb beköltözése egy olyan hosszabb folyamat része volt csupán, amely a XVIII. század elején kezdődött, s a XX. század közepéig tartott. Ezeknek a cigányoknak (Valachi Zingari) Havasalföldről Erdélybe való áthúzódása, esetleg Havasalföldről Erdélyt elkerülve Magyarország felé való áthúzódása már a XVII. század végén megkezdődhetett, de legkésőbb a XVIII. század elején. A Dél-Dunántúlon a teknővájó cigányok tartós jelenléte az 1760-as évektől vehető biztosra.” (Nagy, 2019)

„Az 1768-as országos cigányösszeírás baranyai adatfelvételeinek hiányában az 1770-es évektől követhetjük nyomon, hol és milyen teknővájó cigányok éltek a vármegyében. Az 1770-es évek cigányösszeírásaiból a név, a megélhetési mód és az öltözködés módja alapján lehet kiválasztani a teknővájó cigányokat. Hídvégen 1777-ben Andreas Lázár községi pásztort és Joannes Laszlot írták össze. Baranyában nagy az aránya a délszláv nevű cigányoknak, amit ebben a megyében nem tekinthetünk meglepőnek. Vezetékneveik részben megegyeznek azokkal a délszláv nevű teknővájókkal, akiket ma muncsánoknak mondunk. vannak viszont némely helységben olyan cigányok, akiket Ignácz, Bogdány, Orsós vezetékneveik alapján mindenképpen beásnak mondhatók, a parasztok módjára öltözködnek (communi rusticarum more), paraszti munkából (rusticanis laboribus), zenélésből, napszámosságból élnek. Ilyenek voltak pl. 1775-ben Iványiban. Iványiban (Dráva-) 1775-ben hét család. Joannes Ignácz fabrili labore et musica. Nagy Pál értelmezése szerint ez ácsmunka, amit meglepő módon zenéléssel egészített ki. (Nagy, 2019)

Somogy vármegye 1776. évi cigányösszeírásának részlete a Bürüsön élő teknővájó zsellérek adataival. (forrás: Nagy Pál, 2019.)

Drávaszentmártonban, mostani nevén Alsószentmártonban, a mai muncsán beások egyik legismertebb falujában, amit akkor főként horvátok laktak, 1775-ben még nincsenek cigányok. 1777-ben 14 családot találunk itt, közülük 11 biztosan teknővájó. Az ő nevük: Ignatius Jován, Rado Sztankovics, Rado Gáspár, Rado Petar, Mittar Kosztics, Lucas Kosztics, Mittar Todorovics, Petar Kosztics, Mihajlo Sztaniszlovics, Jovan Radoszláv, Thodor Radoszláv. Joannes Radojevics arte fabrili, ez esetben is logikusabbnak látszik ácsmunkára és nem kovácsmesterségre gondolni. Paulus Gyurkics lovak pásztora volt (equos pascit), Gyurko Pavics pedig paraszti munkából (rusticano labore) élt. Minden családot beszámítva a lélekszám 45 fő. Valamennyien a parasztok szokása szerint nevelték a gyermekeiket, paraszti módon öltözködtek és a házak sorában laktak a faluban.
Ettől kezdve Szentmártonban folyamatosan élnek teknővájó cigányok, de a családok egy része időről-időre lecserélődik és az is előfordul, hogy valaki felhagy a tanult mesterséggel, megélhetést és valamelyest életmódot vált. 1779-ben a négy évvel korábbiak közül 5 családfő azonosítható be, ők maradtak helyben. Joannes Radojsics/Radojevics továbbra is arte fabrili. Mittar Theodorovics és Petar Kosztics lintrifexek, vagyis folytatták mesterségüket. Ignatius Jovan és Rado S(z)tankovics manuali labore élnek, vagy felhagytak a teknővájásal, vagy az összeírás időpontjában éppen nem gyakorolták. Új teknős Michael Stanko és Antonius Ignacz. Mittar Kosztics meghalt, 1779-ben az özvegyét írták össze, ő is keze munkájából élt. A többi családfőből Jovan Radojsics pastor equorum, Paulus Tomics campi custos (mezőőr). Georgius Pavics, Josephus Petrovics, Rado Koszta, Rado Petar és Lucas Kosztics is manuale labore éltek. Összességében kevesebben vannak azok, akik teknőt csináltak, csak a családfők egyötöde. Ruházat, gyermeknevelés terén ugyanaz jellemző, mint korábban és továbbra is a faluban laknak a házak sorában. Az 1775-ben és 1779-ben összeírt hasonnevűek között feltételezhető rokonság is, de ez nem állapítható meg. A névforma sem állandó. Ily módon nem feltétlenül a lecserélődés volt nagymértékű, hanem a foglalkozásváltás.
1786-ban nincsenek nevek, 14 családot említenek, ez eggyel kevesebb, mint 1779-ben. Minden család ortodox vallású, ez nem meglepő és nem feltétlenül jelent a vallás terén nagy változást. Az viszont, hogy “omnes lintrifices”, arra utal, hogy hét év alatt komoly változás történt és ez feltehetően új teknővájók megjelenésével magyarázható. Zsellérek módjára adóztak és kis házacskákban laktak (in exiguis domunculis). Egyébként a környező helységek vásáraira viszik termékeiket, nem csavarognak és gyermekeik nincsenek másokhoz adva.
. (Nagy, 2019)

A Tolna vármegyei cigányok 1766. évi összeírásának részlete a gerjéni Valachici Zingari-ra vonatkozó bejegyzéssel. (forrás: Nagy Pál, 2019.)

„Baranya vármegye cigány népességének száma nem állapítható meg, mert egyetlen olyan év sincs, amikor minden járásból lenne összeírás. Növeli ezt a problémát, hogy a nevelőszülői rendszer miatt a cigány családok nem minden tagját írták össze. Somogy vármegyével ellentétben nem ismerünk a nevelőszülőkhöz adott cigány gyermekekről kimutatásokat, így a kompenzálás még részlegesen sem lehetséges. Teknővájó cigányokat 1779 és 1786 között 17 faluban lehet kimutatni, ez a vármegye 356 helységének még a fél %-a sincs. Erős fluktuáció mellett számuk mintegy 100-120 családra, 450-500 főre becsülhető. Az első népszámlálás Baranya vármegyei 170969 fős tényleges népességéhez viszonyítva ez is elenyésző. A 18. századhoz képest jelentősen megnőtt a teknővájók száma, a 19. század folyamán további bevándorlás történt. Baranya vármegye teljes cigány népessége 1893-ban Pécs várossal együtt 3899 fő volt, az 1890-es 322285 fős összlakosságához képest 1,2 %-a. Az ún. árgyelán elnevezés is megerősíteni látszik erdélyi kapcsolódásukat, róluk a 18. századi források alapján logikusan mondhatjuk, hogy Erdélyből jöttek a Dél-Dunántúlra. A muncsán név mögött pedig a havasalföldi gyökereket kereshetjük, róluk a bizonytalanságok ellenére azt gondolják, hogy Havasalföldről elvándorolva vagy elmenkülve a szorosan vett Erdélyt nem feltétlenül érintették, legalábbis nem mindegyikük. A muncsán elnevezés valószínűleg a muntyán délszláv hatásra lágyult változata. Több szerző is említi, hogy hegyvidékit jelent. Ez így is lehet, de a muntyán értelme a magyarországi és erdélyi szóhasználatban már a 16-17. században is munténiai, azaz havasalföldi volt. „ (Nagy, 2019)

Oláh cigányok, romák

Az oláh cigányok csoportját hagyományosan az egykori foglalkozások mentén elhatárolódó törzsekre oszthatjuk, azokon belül számtalan nemzetség alkotja a csoportot. A törzsnév a foglalkozást jelzi, a nemzetségnév az ős, apa, vagy valamely kimagasló előd nevéből (esetleg csúfnévből), helységnévből ered. Az egyes törzsek az oláh cigány nyelv (napjainkban romani nyelvként említik) különböző dialektusait használták. Napjainkra e törzsi elkülönülés szinte teljesen megszűnt, köszönhetően a nyelvi asszimilációnak, a vegyes házasságoknak, az egykori mesterségek eltűnésének, valamint annak a folyamatos kirekesztésnek, amely a cigányság összes csoportját egyaránt érinti, kialakítva ezzel az összetartozás tudatát. (Kállai Ernő, 2015)

Oláh cigányok a sellyei erdőben. Sellye, 1894 előtt. Zelesny Károly felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Csoportjaik jelentősebb számban – főként a román nyelvterület, azaz az egykori moldvai és havasalföldi fejedelemségek felől – a tizenhetedik–tizennyolcadik századtól kezdtek hazánk egykori területére vándorolni, s lassú bevándorlásuk egészen a huszadik század elejéig eltartott. Az oláh cigányok foglalkozásaik miatt hagyományosan leginkább nagyobb településeken, városokban élnek, a fővárosban és a megyei jogú városokban egyaránt megtalálhatóak.
Lovári cigányok főként a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén, a fővárosban, illetve annak viszonylagos környékén élnek.  

Romungrók

A romungro, rumungro néven ismert csoportot – kárpáti és oláh cigányok leszármazottainak tartják, akiket – valószínűleg a könnyebb asszimiláció reményében – már nem tanítottak meg a cigány nyelvre. Anyanyelvi besorolás szerint a hazai cigányság túlnyomó többségét a magyar anyanyelvű romungrók, más néven a „magyar cigányok” alkotják. Az elfogadott álláspont szerint a romungrók ősei, a kárpáti cigányok elsőként érkeztek meg a történelmi Magyarország területére a XIV. és a XVII. század között (a kutatók többsége a XV. század elejére teszi), egy elhúzódó, folyamatos betelepülés során. Az évszázadok során az asszimilációs kényszer következtében nyelvüket és hagyományaik jelentős részét elveszítették, mára csupán néhány kárpáti nyelvet beszélő közösség, „nyelvsziget” maradt meg Nógrád megyében, Pomázon, Csobánkán és Versenden. 

A romungrók három fő csoportja foglalkozás szerint különül el: az „úri réteget” alkotó muzsikus cigányok, a régiséggel, ékszerrel, használt cikkel kereskedők, valamint a vályogvető, kosárfonó, alkalmi munkások szegény rétege. (Balogh-Fábiánné-Andrónyi)

A magyarcigányok legjellemzőbb foglalkozásai a múltban a fémmunka, leginkább a vas megmunkálásának különböző válfajai (pl. szegkovácsolás), a sármunka (főként tapasztás, vályogvetés), illetve általánosságban olyan egyéb alacsony presztízsű munkák voltak, amelyek elvégzését a többségi társadalom tagjai gyakorta nem, vagy nem szívesen vállalták (pl. köztisztasági feladatok ellátása, dögök eltakarítása, árnyékszékürítés). A források azt bizonyítják, hogy e főbb mesterségek mellett már viszonylag korán feltűnt a zene, illetve általánosságban a szórakoztatás az egykori romungrók megélhetését biztosító tevékenységek között. A leghíresebb cigányzenészek, zenészdinasztiák a nyelvileg teljesen asszimilálódott magyarcigányok közül emelkedtek ki az elmúlt százötven–kétszáz évben, kialakítva a hazai cigányság “elit rétegét”, ugyanakkor nagyszámú és alacsony iskolázottságú rétegük él jelenleg is nagy szegénységben, illetve mély nyomorban szerte az ország teljes területén. (Landauer Attila, 2011)

Szintó, szinti cigányok

A fenti, népesebb csoportokon túl jóval kisebb lélekszámban egyéb cigány közösségek tagjai is élnek a térségben. A szintók, vagy németcigányok hazai csoportjai a korábbi vélekedések szerint a XIX. század végén, a XX. század elején vándoroltak csupán „vissza” Nyugat-Európából. Az elmúlt évtizedek történeti kutatásai azonban bebizonyították egyrészt azt, hogy nyugati irányú cigány bevándorlással már a tizenhetedik századi Magyarországon is kellett számolni, másrészt pedig azt is, hogy maga a – máig használt – németcigány kifejezés már feltűnik a tizennyolcadik század elejének magyar forrásai között. A szintó cigány nyelvváltozat jellegzetes vonásai német nyelvterületen, a német nyelv hatására alakultak ki. A hazai szintókat – egykori jellegzetes munkáik alapján – gyakorta köszörűs és ringlispíles cigányoknak is nevezi környezetük. Jellegzetesen szintó cigányzenészek a hárfások; a hárfa mint népi hangszer Magyarországon szinte kizárólagosan csak a németcigányoknál fordul elő. Ugyancsak egy kizárólagosan e cigány kisközösségre jellemző sajátosság, hogy sok szintó család – épp a közösség származási területeiből fakadóan – máig német, németes, illetve a németből torzult vezetékneveket visel (pl. Berger, Herzenberger/Hercenberger, Junghaus, Jungwerth/Jungvért, Krauss/Krausz, Rosenberg, Schneeberger/Snétberger, Wölfinger, Wuchinger). Hangsúlyozandó azonban, hogy a német, illetve németes nevek mellett magyar- (pl. Horváth, Péter, Varga), délszláv- (pl. Bukovics), sőt, olasz eredetű (pl. Frizolia) nevek is előfordulnak a mai magyarországi szintók családnevei között. (Landauer Attila, 2011)

Oláh medvetáncoltató cigányok - Pusztanagybajom, 1900. Jankó János felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Vend cigányok

A vend vagy vendcigány a cigány nyelv észak-nyugat balkáni szláv – azaz lényegileg szlovén – hatásnak erősen kitett változata, melynek pár száz fős magyarországi beszélőközössége főként Somogy és Zala megyében él. Az olykor szlovéncigányként – cigányul pedig vendetiko, vagy fenetiko alakokban – is emlegetett cigány nyelvváltozat jövevényszavai, jövevényelemei – a magyar mellett – elsősorban a szlovén, a horvát és – kisebb számban – a német nyelvből származnak. A vendcigányok egyik igen jellemző hagyományos, hazai foglalkozása – a szintókhoz hasonlatosan – a vándorköszörűsség volt, ebből fakadóan a Dunántúl egyes területein máig előfordul, hogy köszörűs cigányokként emlegetik e közösséget is. (Landauer Attila, 2011)

A cigány, roma népesség lélekszáma a térség településein (KSH, 2011-es népszámlálás, fő)
A cigány, roma népesség aránya a térség településein (KSH, 2011-es népszámlálás, %)
A horvát népesség lélekszáma a térség településein (KSH, 2011-es népszámlálás, fő)
A horvát népesség aránya a térség településein (KSH, 2011-es népszámlálás, %)

Tradicionális mesterségek

Az Ormánságra jellemző tradíciók ereje a XX. század során, különösen annak második felében erősen csökkent, a népi mesterségek művelői közül elvétve találunk ma már csak egy-két hagyományőrzőt. Különösen igaz ez az itt élő cigány népesség hagyományos mesterségeinek térvesztésére. Miután a szocializmus évtizedeiben a cigány férfiak is kénytelenek voltak a közeli városi munkahelyekre ingázni, nem történt meg a mesterségek fogásainak átörökítése, továbbadása. Ráadásul a kereslet csökkenése is azt eredményezte, hogy a fiatalok más foglalkozási ágakban helyezkedtek el, s nem vitték tovább apáig mesterségeit.
A különböző cigány csoportok a múltban jellemzően valamilyen ipari-szolgáltató és kereskedelmi tevékenységet folytattak. Kezdetben az ipari és a kereskedelemi tevékenység nem vált el egymásról. Vándorlásuk során erre a szétválásra azután már nem is volt lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a vándorló karaván egy területet felkeresve azt a saját maga által megtermelt árukkal látta el. A „piac” telítődése után a csoport újabb helyet keresett fel.
A cigányok korabeli életvitelét többen megkísérelték jellemezni. Nagy Pál szerint életvitelükre a mendikáció volt jellemző. A cigányok a megtermelt árucikkeket élelemre, illetve egyéb használati javakra cserélték, vagy eladták, ugyanakkor minden más olyan tevékenységet is elvégeztek, amire igény volt. Ha kellett jósoltak, udvart takarítottak, házat, padlást tapasztottak, eltakarították a dögöket, küldöncszerepet vállaltak stb.
A hagyományos cigány mesterségek visszaszorítását először Mária Terézia kezdte el, majd fia, II. József folytatta. Rendeleteikben megtiltották a lótartást, korlátozták a vándoripart folytató cigány családok mozgását. A helyváltoztatást útlevelek kiadásához kötötték. Ettől az időtől lehet számítani annak a makacs előítéletnek a kialakulását, amely napjainkig is hat. Nevezetesen azt, hogy a cigányok minden tevékenységét gyanakvással szemlélték és szemlélik ma is, csupán alibinek tekintve azokat. Az elképzelések szerint a cigányok kéregetése, ház körüli munkavállalása, a vándoripar űzése csak ürügy volt arra, hogy fő tevékenységükhöz, a lopáshoz a terepet kikémleljék.
A XIX. század végén és a XX. század elején a hagyományos mesterségek piacai részben a gyáripar fejlődésének következtében, részben a hatóságok cigányokkal szemben való fellépése miatt tovább szűkültek. A két világháború közti időre inkább az volt jellemző, hogy a cigányoknak a hagyományos foglalkozásuk mellett már egy más, kiegészítő tevékenységet is kellett végezniük, csak e kettő együttesen tudta biztosítani a család megélhetését.
Az 1893. évi összeírás idején Baranya és Somogy megyében a cigány férfiak 20-25 százaléka foglalkozott famunkával: teknőkészítők, fakanálkészítők, orsókészítők, favágók voltak. A beás cigányok termékei: sózó-, mosogató-, dagasztó- és mosóteknők, szakajtók, fa evő-, keverő-, tejfelszedő és zsírkavaró kanalak, fatányérok, disznóvályúk, szerszámnyelek, hókotró lapátok és egyéb, a háztartáshoz szükséges faeszközök.
A II. világháború befejezése a cigányok sorsát is átalakította. A háborút követően a cigány mesterségek sorvadása felgyorsult, és az életforma-váltás kényszere is jelentősen megnövekedett. Az ekkor beindult gazdasági folyamatok a munkaerőpiac új részeit nyitották meg a cigányok számára is. Mivel a cigányok a földosztásból kimaradtak, így a mezőgazdasági tevékenységekben csak korlátozottan kaphattak szerepet, a háborút követő erőltetett iparosítás a lakóhelyüktől távol eső ipari centrumokba, építkezésekre irányította őket.
Az ország déli részén élő teknősök/beások a második világháború után nagyrészt felhagytak hagyományos mesterségeikkel, az iparban, bányákban, a fakitermelés területén vagy a mezőgazdaságban helyezkedtek el. A kézműves hagyományok továbbélését bizonyítja a körükből kikerülő fafaragó művészek munkássága. (Orsós Jakab, Kosztics László és mások). A későbbi bevándorlási hullámmal érkező teknős csoportok az 1970-es évek végén tömegesen áttértek a faárukészítésről a családi munkamegosztással szervezett kereskedésre, ami napjainkban már kimagaslóan jó életszínvonalat biztosít a családok többségének.

A dokumentumtárból ajánljuk

A könyvtárból ajánljuk