Áttekintés

A „Bőköz” név hallatán manapság legtöbbünknek a 2016 óta megrendezett fesztivál jut eszébe. De azt tudjuk-e, honnan ered ez az elnevezés? Hol található valójában a Bőköz? A korai folyóiratokat böngészve a Pesti Divatlap 1842. évfolyamában találkozunk ennek a tájnak és lakóinak leírásával. A szerző, Munkácsy Dániel meghatározása szerint “Felső-Baranyának Slavonia felőli szélén terül el, – belől azon, Baranyának egy részét oriás kigyóként körül fogó hegy lánczolaton [Villányi-hegység], mellynek fejét a’ Nagy-Harsányi hegy [Szársomlyó] teszi. – Ezen hegy lánczolattal karolt része Baranyának három részre oszlik, az első, melly közvetlen a’ hegyalján fekszik Hegy-földnek neveztetik, ettől dél és nyugot felé nyulik el Bőköz, melly a’ második részt alkotja, s magába foglalja a’ délnyugotra fekvő harmadik, Ormánynak nevezett résznek is egy darabját. Délre Slavoniától a’ Dráva választja el.” Amikor Munkácsy ezt a meghatározást adta, a Dráva vízgyűjtő területe még szabályozatlan volt. A mai viszonyokat alapul véve Bőközt a Bő-patakot magában foglaló Egerszeg-csatorna és a Dráva között találjuk. A bőközieken kívül a Dráva-menti települések történetét és jelenét bemutató projektünkhöz csatlakozott még négy, Somogy megyéhez közeli ormánsági település. 

Az Ormánság és a Bőköz területeinek összefonódása

A néprajzi tájegységeink  történeti társadalmi képződmények, amelyekben a természeti, természetföldrajzi határoknak nemegyszer igen fontos határmeghatározó szerepük van. Ezek a határok ráadásul, amennyiben nem élesen megkülönböztethetőek – folyó, tenger – gyakran nem éles társadalmi határként jelennek meg, hanem átmenetek fokozataiként. Ennélfogva azok sokféleképpen értelmezhetőek és meghatározhatóak. 

Az Ormánság és a Bőköz már a történeti fejlődés korai, középkori szakaszában hol jobban elvált, hol pedig egybeolvadt. Amikor pl. a középkorban Siklós szerepe felértékelődött, akkor annak vonzáskörzete és fejlődési hatása kelet felé a Bőközre is jelentősebb hatást gyakorolt, mint az Ormánságra, amely inkább a Dráva mente nyugatabbi részeivel mutatott fejlődési hasonlóságokat. Az Oszmán hódítások időszakában a két terület a benne kifejlődő központoknak és azok hasonló migrációs folyamatainak köszönhetően inkább összeforrott, továbbá a XIX. században a Dráva medencéjében zajló gazdasági-társadalmi változások inkább a nyugati, délnyugati irányú fejlődést erősítették, így  tovább erősítve a Bőköz és az Ormánság területeinek az egybeforrását.

Ez a sokrétű összefonódás az egyes sajátságokkal rendelkező néprajzi területek lehatárolásánál is észrevehető, ugyanis több koncepció szerint húzták meg a területen az egyes történeti táji régiók határait.

Ezen területek, az Ormánság és Bőköz lehatárolásainak néprajzi, földrajzi és történeti változásait  Zentai János 1978-ban megjelent írásában mutatta be legátfogóbban. Általa láthatjuk, hogy  a mai Ormánság értelmezésünk három történeti régiót, vagy területrészt foglal magába. A legészakibb, a Szigetvártól délre és keletre húzódó erdős Ormán, ettől délre egészen a Dráváig húzódott az Ormánköz, vagyis a mai nyugat Ormánság, és ettől keletre egészen Siklósig/Harkányig helyezkedik el a harmadik terület a Bőköz vagy Belköz, mely tulajdonképpen a Kelet-Ormánság mai területe.

A néprajzi elhatárolás lehetőségei az Ormánságban

A kultúra és a kulturális jelenségek eredete, története értelmezhetetlen azok térbeli voltának figyelembe vétele nélkül. Azonban a kulturális jelenségek vizsgálata alapján megfogalmazott területi kategóriákban a mai napig nincs konszenzus a néprajztudományban. Az egyes émikus vagy étikus (azaz belső és külső) kategóriák, elnevezések nem alkalmasak nagyobb területi egységek körülhatárolására, csupán mikro szinten működnek. A közismert néprajzi vagy etnikai csoport kategóriák is a megközelítésmód különbözőségét tükrözik, s inkább az alapján váltakozik a terminológia, hogy egy-egy csoportról mit lehet tudni.

A népesség országon belüli tagolódása nagy múltra tekint vissza a magyarországi tudományos gondolkodásban és köztudatban egyaránt. Már a XVI. századtól felbukkan a magyar etnikum regionális különbségeinek felismerése, azonban ekkor elsősorban még nem kulturális, hanem nyelvjárásbeli különbségekre, vagy egy-egy népcsoport rendi különállására (pl. kollektív nemesi kiváltságok) figyeltek fel. Csak a XIX. század első felében „fedezték fel”, hogy a „magyar nép kulturálisan és nyelvjárásilag horizontálisan tagolódik… A nemzeti tudatban az 1810-20-as esztendőktől fokozatosan elmélyült az a felismerés, hogy Magyarországon belül jellegzetes regionális csoportok találhatók, melyek helyi érvényességű műveltségükkel gazdagítják vagy gazdagíthatják a nemzeti kultúrát.” (Kósa László 1991: 13)

A leggyakrabban használt értelmezési keret ma is az Andrásfalvy Bertalan által definiált néprajzi csoport kategória. „A néprajzi csoport a népnek olyan egysége, mely kulturálisan nagyjából egynemű, tagjaik valamilyen közösséget alkotnak, kapcsolat van közöttük, tehát „közlekednek” és kommunikálnak” egymással”. Ez biztosítja, hogy tagjaik egy műveltségűek, egy értékrendűek és kapcsolatban, érintkezésben vannak egymással. Ez a kapcsolat pedig azért fontos, mert az értékrendeknek és kultúra elemeinek állandó keringése, kicserélődése biztosíthatja csak a néprészlet egységes műveltségét. Az egyöntetűséget azonban csak feltételezhetjük, s az erre utaló legfontosabb jelek a következők lehetnek: a nyelvjárás azonossága; az összeházasodás köre; a viselet azonossága; a szokások azonossága; a mi-tudat, még ha a részletnek nincs is önelnevezése vagy vállalt, másoktól ráakasztott elnevezése; az életmód,a foglalkozásbeli hasonlóság, a termelésben közel azonos helyzet /az elérendő modell azonossága/; a néprészlet kiegyenlítődését, biológiai értelemben is vett vérkeringését, vérkeveredését szolgáló intézmények”. (Andrásfalvy Bertalan 1975: 48)

Zentai János Baranya megye magyar néprajzi csoportjai c. tanulmányában a következő megkülönböztető jegyek szerint határolja el egymástól – kifejezetten a baranyai magyar – néprajzi csoportokat:

  1. tárgyi megkülönböztető jegyek: népviselet, táplálkozás, gazdálkodás jelenségei, építkezés, szőttesek; (Megjegyzés: ide sorolhatók lehetnek még a fazekas munkák is.)
  2. népszokásbeli eltérések: lakodalmi szokások, „regőzés” (regölés), szentjánostűz, mátkázás, szőlőőrzés, temetkezés;
  3. vallási elkülönülés
  4. nyelvi jelenségek: családnevek, rokonsági fok megnevezése, különféle tárgyak, jelenségek helyi elnevezései;
  5. a közösség tudata, a közösség tagjainak felfogása hovatartozásukról: az együvé tartozás tudatának megnyilvánulásai, saját közösségük elhatárolása más jellegű községektől;
  6. a házassági kapcsolatok kiterjedési köre: a házassági kapcsolatok a XX. század elejéig – néhány kivételtől eltekintve – nem terjedtek túl az egyes néprajzi csoportok határain;
  7. új műveltségei elemek terjedésének útja sebessége: kivetkőzés, fehér gyász, főkötők;
  8. történeti, származási, földrajzi tényezők: a néprajzi csoportok műveltségbeli egysége történeti képződmény, földrajzi egységek és néprajzi csoportok határának egybeesése;

Zentai vizsgálati módszere hasonló a néprajzi atlaszéhoz: a vizsgált jelenségek elterjedésének térképét ráhelyezte a vizsgált terület földrajzi térképére. A több jegy együttes alkalmazása során kirajzolódtak a néprajzi csoportok határvonalai és a néprajzi jegyeiket tekintve átmeneti jellegű községek is.

Térkép Zentai János idézett tanulmányából

Az Ormánság legsajátosabb, egyben elhatároló kulturális jegyei:

  • a lányok szőlőőrzése a diósviszlói és terehegyi hegyeken
  • a családnevek, rokonsági terminológia (zánygyi , gyángyi, kisnene, bácsám)
  • a paszit (gyermekágyas asszony és családjának ellátása a mátkák feladata)
  • a fehér gyász, mely még a huszadik század közepén is jellemző volt
  • a talpas-vázas sövényfalu építkezés,
  • ősfoglalkozások: gyűjtögető, pákászó, halászó életmód emlékei
  • fafaragás
  • az ormánsági szövés (lenes terület)
  • a menyecskék főkötője
  • mátkázás szokása (hímes tojás cseréje, rituális rokonság)
  • Népi kisiparosok: bundavarró szűcs, sellyei fazekasok, és mézeskalácsosok (az önellátás sokáig megmaradt, a legtöbb mesterséget háziiparszerűen űzték)
  • jelentős folklór kincs, (népdal, népköltészet, népi játék, szokások)

Az Ormánsághoz tartozó községek Zentai János felosztása alapján (összesen 42 község): Drávafok, Markóc, Bogdása, Drávaiványi, Sósvertike, Sellye, Marócsa, Kákics, Okorág, Mónosokor, Gyöngyfa, Magyarmecske, Csányoszró, Besence, Nagycsány, Kemse, Zaláta, Piskó, Vejti, Lúzsok, Vajszló, Páprád, Bogádmindszent, Sámod, Baranyahidvég, Hirics, Сúп, Kisszentmárton, Adorjás, Kórós, Rádfalva, Drávapiski,, Kémes, Szaporca, Tésenfa, Drávacsepely, Drávacsehi, Drávapalkonya, Kovácshida, Drávaszerdahely Márfa, Diósviszló, (Szava átmeneti község a Drávaszög felé)

Természetesen nem a néprajzi csoport az egyetlen értelmezési kerete a paraszti kultúra táji-történeti tagolódásának, sőt. Mára már felmerült az igény a hazai néprajztudományban használt rendkívül szerteágazó és egyedi terminológiák újraértelmezésére, nemzetközi viszonylatban is érthető kategóriák megfogalmazására. Ehhez elvégezték a Magyar Néprajzi Atlasz adatainak számítógépes klaszteranalízisét, mellyel nem csupán az egyes kulturális jelenségek elterjedési területét, de azok együtt járásának gyakoriságát is meg lehet határozni, területileg értelmezni. A Borsos Balázs vezetésével végzett munka eredményeként a nemzetközi viszonylatban is jól használható kulturális régió fogalma került használatba, melynek nagy közép és mikro kategóriáival a korábban használt kistáj, nagytáj, tájegység, etnikai csoport, zóna etc. fogalmak egységesen kiválthatók.

Magyarország kulturális nagy régiói (Borsos Balázs)
Kulturális kis- és mikro régiók (Borsos Balázs)

Az Ormánság településföldrajzi és településtörténeti alapjai

Telepítési tényezők, településtípusok

Az Ormánság falvai termeszét-földrajzilag vizsgálva a Dráva folyó árvízmentes teraszaira épültek, földnyelvekre, kisebb dombhátakra a vizenyős, morotvákkal tarkított területek közé. Igen magas vízállásnál, árvizeknél gyakran megesett, hogy a település is veszélybe került, ezért alakult ki a sajátos építkezési forma is a talpasház, melyet egy talpgerenda vázra építettek és ilyen esetekben akár arrébb – egy árvíz által nem érintett területre lehetett vontatni.
Az Ormánság mezőgazdasága az állattartásra épült. A növénytermesztés nem jellegzetesen szántőföldi volt, hanem az előbb említett teraszok és fokok közti területek igen sokféle termelvényének és kultúrájának sokoldalú használatára és hasznosítására, valamint a természeti rendszerekkel való összhang (mondhatnánk fenntarthatóság) megteremtésére épült. Ebből egy igen fejlett és fejlődő gazdaság alakult ki a középkorban, és ennek a struktúrának a hanyatlásával kezdődött meg a terület hanyatlása is.
Ebből a természeti és hasznosítási rendszerből nőttek ki az Ormánsági települések is. A régiesebb elrendezést mutató falvak az ún. mezőkapus települések, amelyiknél a falut alkotó lakó és gazdasági épületek egy gyepes, néhol vizenyős részt vesznek körül. E területeken a jószág esténként vagy a behajtást követően a falut alkotó épületek által határolt belső térben tudott legelni, szétszéledésüket az egyes telkek, illetve a kapuk, ún. mezőkapuk akadályozták meg. Jellegzetesen ilyen falvak Vejti és Piskó, valamint Sósverike is. Ezeknél a falvaknál a vizes területekhez való alkalmazkodás és a döntően állattartásra specializálódott mezőgazdasági tevékenység alakította ki a településszerkezetet.
A másik jellegzetes településtípus a szalagtelkes, melyben a település nagyrészt egy út menti főutcából áll, melyre merőleges vékony szalagként futnak rá a lakóházak és gazdasági épületek telkei – erre kiváló példa Tésenfa. Az említett vékony szalagként, szíjként felfűződő telkek ellenkező oldala már a falu szántóinak, esetleg a faluhoz tartozó vizes terület határaira futnak ki.

Morotva Cún-Szaporcánál - a víz volt a legfontosabb telepítőtésnyező és erőforrás a települések megalapításánál (Forrás: google.com)
Kovácshida, a szalagtelkes település az Ormánságban elmaradhatatlan vízfelület, egy morotva közelségével
Szalagtelkes településrészlet, Kémes

Az Ormánság népességének alakulása

A középkorban a Dél-Dunántúl területei, így kiemelten az Ormánság, a Zselic vagy a Duna-mente is nagyon fontos gazdasági, demográfiai és társadalmi centrumnak számítottak, ahol a természeti értékek fenntartható használata erős gazdaságot, erős demográfiai alapot teremtett a fejlődésre, sőt, Andrásfalvy Bertalan kutatásaiból tudjuk,hogy a tatárjárást követően az Ormánság és más dél-dunántúli területekről zajlott egyes alföldi vidékek újranépesedése, részbeni újratelepítése. A népesség fejlődését az Oszmán korszak csak részben vetette vissza, egyes igazgatási központok a területen továbbra is fejlődtek, ezt mutatja a református felekezet igen erős fejlődése is az oszmán időszak alatt. Ekkor egyes ormánsági területekre még betelepítés is zajlott a Balkán nyugati vidékeiről – elsősorban Boszniából.

A Habsburgok uralmának kiterjesztése a kálvini reformációt követő helyi felekezetek számára nem hatott kedvezően, ugyanis a XVIII. század első felében sem a kuruc-rác csatározások, sem az eröltetett katolizációs Habsburg politika számukra nem volt kedvező. Egyes szempontok szerint ezek az évtizedek akár visszalépésként is értékeletők a református felekezetűek számára az oszmán korszakhoz képest.

Mária Terézia egyes nem katolikus felekezetekre vonatkozó szabályozásai majd II József türelmi rendelete és más szabályozásai enyhülést hoztak a nem katolikus hívők szabad vallásgyakorlását korlátozó korábbi évtizedekhez képest. Ez az Ormányság demográfiai fejlődésén is látszik ugyanis a becsült XVIII. század eleji lakosságszámhoz viszonyítva az első népesség összeírás (1784) mintegy 15-17%-os fejlődést mutat, mely jelentősebb betelepülés híján belső demográfiai erőforrásból táplálkozott.

Ebben az időszakban kezdődött meg Magyarország területén a mezőgazdaság igazodása az árutermelő piacokhoz, az eredeti tőkefelhalmozáshoz. Ez által a nagybirtok terjeszkedése, a tagosítás, a közösségi földek nagybirtokhoz való csatolása szűkítette a vizek által térben korlátozott ormánsági népesség belső demográfiai fejlődésének lehetőségeit. A XIX. században ezt tovább fokozta a mocsarak lecsapolása (így az ártéri földek hasznosításának a korlátozása) valamint ajobbágyfelszabadítás, mely jelentős fejlesztési tőke nélküli szabad parasztságot eredményezett. Ezen gazdasági és társadalmi eredőkből kiindulva a XIX. században megindult az ormánsági református népesség belső önkorlátozása, fogyása, ami már aXIX. század második felében bevéndorlást indított el az Alföld egyes tájairól.

A XX. században ez a belső fogyás a polgárosodás és az elvándorlás folyamataival valamit a Trianoni határ általi határszindrómával egészült ki. A második világháborút követően ezek a folyamatok nyitottak teret a további betelepedésnek, a cigány népesség egyre jelentős számban való megjelenésének.

A dokumentumtárból ajánljuk