Menu
Az egyetlen horvát csoport Magyarország területén, melyről biztosan elmondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei oszmán hódításokat megelőzően már a későbbi szálláshelyükön telepedtek meg (Kocsis K. 1991, Kocsis-Kicošev 2004, Kocsis-Bognar 2003). Ezek a falvak az Ormánság és a Dráva közvetlen szomszédságában, a Dráva völgyének első, északi, árvíz mentes terasza mentén helyezkednek el.
Az 1970-es évek óta lezajlott dialektológiai kutatások eredményeképpen ma már tudjuk, hogy a Dráva-mellék keleti részén elhelyezkedő horvátok közül Lakócsa, Tótújfalu, Szentborbás és Drávakeresztúr nyelvjárásai a kaj dialektus egy változatai jelentős sto nyelvjárási elemekkel, amíg Felsőszentmárton, Drávasztára, Potony és a már elnéptelenedett Révfalu horvát nyelvjárásai a sto dialektus e-ző csoportjához (a „jat“ hosszú refleksziója arhaizáló „e“ gyakori szlavón i-ző hatásokkal) tartoznak jelentős kaj-nyelvjárási elemekkel. Korábban e modern nyelvészeti kutatások előtt gyakran keveréknyelvnek (a sto és kaj nyelvjárások) határozták meg az itteni nyelvi dialektusokat, egységesen kezelve e falvak helyi nyelvi formáit.
Ez a nyelvi megoszlás is árulkodik régi megtelepedésükről, ugyanis a kaj és a sto nyelvjárások határa az oszmán hódításokat és a Katonai határőrvidék kialakulását megelőzően jóval keletebbre húzódott a mai Drávaszentgyörgy-Csazma vonalnál. E települések helyzete sajátos, ugyanis északról és keletről nagyrészt a kálvini reformációt követő ormánsági magyarság határolja, délre pedig a Dráva, amely inkább összekötötte, mintsem elválasztotta ezt a vidéket a horvát területektől. Ennek köszönhetően e terület a XVII. és XVIII. században egy újabb horvát és boszniai területekről induló horvát migrációs hullámot fogadott be, amely megerősítette a déli kötődést és a gazdasági fejlődés lényeges elemévé tette a folyóvölgy két partja közötti együttműködést. A Dráva mellék igen fontos gazdasági fejlődési tengely volt a dualizmus korában és ez egészen az államalakulat széteséséig jelentőségéből nem vesztett. 1918-at követően, amikor a Dráva már nem csak közigazgatási, hanem államhatárrá is válik, megkezdődik e terület erőteljes hanyatlása. Különösen 1948 után, amikor mintegy tíz évre bezáródik a magyar-jugoszláv határ, ezzel együtt a lakosság elvándorlása és az erőteljesebb asszimiláció. Ezek ellenére napjainkban is a horvátok teszik ki e települések legnagyobb hányadát. 2011-ben Felsőszentmártonban 75%, u Szentborbáson 61%, Drávasztárán 48%, Tótújfaluban és Potonyban 58%, Lakócsán és Drávakeresztúron pedig 34 és 40% volt a horvátok aránya.
Ez a régió az Osztrák-Magyar Monarchiában a Dél-Dunántúl és Szlavónia egyik kapcsolati zónája volt, és ez hatással volt gazdasági fejlődésére és kultúrájának alakulására is. Az említett horvát falvak mellett zajlott a kompforgalom és a XIX. század végén Drávasztára mellett egy vasúti híd is épült. A terület horvát lakossága elsősorban mezőgazdasággal, azon belül is sertéstenyésztéssel foglalkozott, hasonlóan a Dél-Dunántúl más kistájainak lakosságához. E területen keresztül vezetett a makkoltatási útvonal Szlavónia és a Dunántúl között.
A Dráva-menti horvátok társadalmi tagozódása a modernizáció előtt igen egysíkú volt, ugyanis nem alakult ki szociális, társadalmi rétegezettség a csoporton belül. Ahogyan a történeti szakirodalom is leírja, mindenki a paraszti társadalom részeként – gazdagabb vagy szegényebb földművesként esetleg iparosként tagozódott be a helyi társadalomba. A társadalmi mobilizáció egyik lehetősége az egyházi karrier útja volt, viszont, mivel a katolicizmusban a cölibátus miatt ennek nincsen több generációra kiható hatása, ennek a mélyebb következményeiről sem beszélhetünk.
Ugyanakkor ez a paraszti kultúra meglehetősen egységes képet mutatott. A paraszti kultúra minden egyes eleme igen magas fokon fejlődött ki, sőt a korábban említettek miatt őrződött is meg a XX. század végéig. Az 1950-es évekig elsősorban az egyház volt az, mely a Dráva–menti horvátok számára a közművelődés és a kulturális élet kereteit megszabta. Az 1920-as és 1930-as években a magyar katolikus egyház és az állam nemzeti-politikai és magyarosítási törekvése e területen is észrevehetőek voltak, ekkor igen nagy arányú a horvát családnevek magyarosítása (Gorjanacból, Gadanecból – Gadányira, Zdenecből – Hidegre, Szilovicsból – Szilágyira…..).
Éppen a társadalmi rétegződés hiánya okozhatta, hogy jelentősebb kulturális civil önszerveződési próbálkozásokról e horvát falvak esetében nincs tudomásunk az 1950-es éveket megelőzően. A XX. század közepéig e falvakban a spontán falusi szerveződések és a paraszti közösségek önszerveződéseinek a tradicionális kultúra keretein belül kialakított formái voltak a jellemzőek. Ezek a szellemi és materiális kulturális örökség egyes elemei: építészet, gazdálkodás, népszokások, hagyományok, a népi kultúra, a hiedelmek és a népi vallásosság, stb. rendszereit jelentették. Ugyanakkor itt ki kell emelnünk, hogy a magyarországi horvát csoportok közül az egyik legkutatottabb és a megismert tárgyi és szellemi tradíciók terén legszerteágazóbbnak mondható csoportról beszélhetünk.
Az 1950-es években alakulnak meg e falvak egyes belső kulturális elemeit kifelé kommunkáló kultúrcsoportjai, éppen abban a pillanatban, amikor a tradicionális kultúra keretei igen erősen feledésbe merülnek, eltűnnek. E kultúrcsoportoknak a fellendülési szakasza az 1980-as évekig tartott, amikor is a társadalmi és gazdasági hanyatlás jelentős mértékben megerősödött. Jelenleg e falvak döntően elöregedő társadalommal rendelkeznek.
Akárcsak a nyelvi dialketusok sokszinűsége, a zenei formák is e területen egyfajta átmenetről árulkodnak a nyugat horvátországi (nyugat Dráva-menti és Bilo-hegységi) és a szlavóniai (méghozzá jellegzetesen nyugat-szlavóniaiai) zenei formák között. Ennek köszönhetően pl. a zömmel kaj dialektust beszélő falvakban fontos évköri ünnepi zenei elemet jelentenek az énekelt húsvéti lány-körtáncok, melyekben a dallam és a tánc viszonya független, asszimetrikus. Ezek az énekek megjelennek a sto dialktust beszélő falvakban is, de nem olyan nagy számban, mint a kaj nyelvű településeken. Hasonló a helyzet a Szent-Iván napi (nyári napforduló idején énekelt) énekekkel, melyek itt is megtalálhatók, de jóval kisebb számban, mint a Barcstól nyugatra elhelyezkedő horvátoknál. A táncok között egyaránt megjelenik a rezgős (drmes) és a kolo, különálló dallamokkal és zenei dallamvilággal, de hasonló táncmotivikával. Ez a tánchagyomány már korán felkeltette a magyar kutatók (pl. Martin György vagy Borbély Jolán) figyelmét, ugyanis hasonló csizmaverős elemeket tartalmaz, mint a környék magyar, vagy cigány tánchagyománya. Az énekes hagyományban megőrződött a többszólamúság, főleg a dudabasszust utánozó kvintes zárlattal (pjevanje na bas) ugyanakkor egyes szokásdallamok őrzik a régebbi kétszólamúság gyakorlatát. Bővebben ezekről a szokásdallamokról lásd Begovácz Rózsa műveit (Begovácz 1980, 1994, 2001), de megemlítendő, hogy már Vujicsics Tihamér is felfigyelt egyes szokásdallamok különlegességére és ezek jelentős számban megtalálhatóak 1978-ban kiadott munkájában. Már Vujicsics Tihamér kiemeli ezen a területen a dúr és moll karakterisztikák érdekes keveredését, amely megfigyelhető az énekes és a hangszeres zenében egyaránt. Ezen kívül a magyarországi horvátoknál egyedül ennél a csoportnál megfigyelhető a dur jellegű dallamok esetében a negyedik fok magas, esetleg fél hanggal is magasabb intonálása (a dúr helyett líd jellegűvé változtatás), mind énekben, mind pedig a dudazenében.
A tízes szótagszámú rímpárok dallamai nagy számúak, és csak ritkán kapcsolódnak valamely alkalomhoz (mint pl. a Lane-nóta a lakodalmakhoz), de nem kizárólagosan. A hangszeres zene kivételesen gazdag. Több típusú tamburazenekarról tudunk, amely jelenlegi tudásunk alapján a helyi szólisztikus tambura, a szamica zenéjéből fejlődött itt zenekari formává. Ismerünk innen mandolinokon zenélő (Felsőszentmárton, Tótújfalu, Potony), Jankovics tamburát használó (Tótújfalu) és Farkas rendszerű tamburákon (Felsőszentmárton, Drávasztára) megszólaltatott tambura zenekari összeállítást is. Az 1960-as éveket követően azonban elterjed a szerémségi tambura típus a harmonikával kiegészített tamburazenekarban. Ezen a területen maradt meg legtovább a duda, annak is egy jellegzetes 5 sípos változata, melyet északnyugat Szlavóniában is használtak a horvátok. A szólisztikus hangszerek közül tudunk ikerfurulyáról, viszont annak a zenéjét a népzenei gyűjtők már nem találták meg, ellentétben a kettős nádsíppal, amely az itteni dudások tanulóhangszere volt. A terület utolsó dudása, az 1932-es születésű Gadányi Pál egészen 2017-ig aktívan dudált, és készítette a dude elnevezésű fújtatós hangszerét.
A roma zenészek szerepe jelentős volt, de nem domináns. Ők a Révfalu melletti Zokoga-pusztán laktak, elsősorban vonós bandákat adtak a környező magyar és horvát népesség szórakoztatására. 1965-ben egy árvíz elpusztította Zokoga-pusztát és lakossága a környező településeken telepedett le. A népzenéjük jellegzetességei, akárcsak a nyelvi dialketusok sokszinűsége, a zenei formák is e területen egyfajta átmenetről árulkodnak a nyugat horvátországi (nyugat Dráva-menti és Bilo-hegységi) és a szlavóniai (méghozzá jellegzetesen nyugat-szlavóniaiai) zenei formák között. Ennek köszönhetően pl. a zömmel kaj dialektust beszélő falvakban fontos évköri ünnepi zenei elemet jelentenek az énekelt húsvéti lány-kőrtáncok, melyekben a dallam és a tánc viszonya független, asszimetrikus. Ezek az énekek megjelennek a sto dialktust beszélő falvakban is, de nem olyan nagy számban, mint a kaj nyelvű településeken. Hasonló a helyzet a Szent-Iván napi (nyári napforduló idején énekelt) énekekkel, melyek itt is megtalálhatók, de jóval kisebb számban, mint a Barcstól nyugatra elhelyezkedő horvátoknál. A táncok között egyaránt megjelenik a rezgős (drmes) és a kolo, különálló dallamokkal és zenei dallamvilággal, de hasonló táncmotivikával. Ez a tánchagyomány már korán felkeltette a magyar kutatók (pl Martin György vagy Borbély Jolán) figyelmét ugyanis hasonló csizmaverős elemeket tartalmaz, mint a környék magyar vagy cigány tánchagyománya. Az énekes hagyományban megőrződött a többszólamúság főleg a dudabasszust utánozó kvintes zárlattal (pjevanje na bas) ugyanakkor egyes szokásdallamok őrzik a régebbi kétszólamúság gyakorlatát. Bővebben ezekről a szokásdallamokról lásd Begovácz Rózsa műveit (Begovácz 1980, 1994, 2001) de megemlítendő, hogy már Vujicsics Tihamér is felfigyelt egyes szokásdallamok különlegességére és ezek jelentős számban megtalálhatóak 1978-ban kiadott munkájában. Már Vujicsics Tihamér kiemeli ezen a területen a dúr és moll karakterisztikák érdekes keveredését, amely megfigyelhető az énekes és a hangszeres zenében egyaránt. Ezen kívül a magyarországi horvátoknál egyedül ennél a csoportnál megfigyelhető a dur jellegű dallamok esetében a negyedik fok magas, esetleg fél hanggal is magasabb intonálása a (dúr helyett líd jellegűvé változtatás), mind énekben, mind pedig a dudazenében.
A parasztemberre jellemző egyfajta személyes viszony haszonállataival és a kultúrtájjal, mely megélhetését adja. A társadalmi és megélhetési körülmények megváltozásával, e társadalmi réteg megfogyatkozásával ez a fajta szoros kapcsolat és együttműködés ember és a természet között eltűnőben van. A szőlőhegyi birtokok gyakran válnak utolsó mentsvárává a saját ökológiai környezettel való aktív, mindennapi kapcsolat megőrzésének. Gyakran a városba költözők is igyekeznek fenntartani a régi családi örökséget, hétvégéiket a pincénél, friss hegyi levegőn, a természetben tölteni.
A hagyományos paraszti világban is kitüntetett szerepe volt a szőlőknek, hisz a többi mezőgazdasági területhez képest jóval több időt töltöttek megművelésével, egy szőlőbirtok egész évben adott munkát tulajdonosainak. Nem véletlen alakult ki a Baranyában is ismert mondás, mely szerint „A szőlőnek szolga kell, nem gazda!” A birtokosi magatartáshoz hozzátartozott a szőlők szemmel tartása, s a szőlőhegy szomszédságában lakó gazdák, ha csak tehették, naponta felnéztek a szőlőbe „körülnézni”, még ha épp elvégzendő munka nem is volt fenn. A mai kitermelők elbeszéléseiből is kiderül, hogy a szőlőhegy jóval több, mint (mező)gazdasági terület: egy sajátos életvilág, mely jelentős társadalmi szerepet töltött be a hozzá kapcsolódó közösség életében. Fontos számukra az a szabadság, melyet a szőlőhegyen élhetnek meg. Bortermelésük lényege nem az árutermelés, hanem a saját maguk által készített borokon keresztül való önkifejezés, a természettel való aktív kapcsolat és együttműködés, s a szőlőhegyen töltött minőségi idő. Ez választ ad arra a kérdésre is, hogy a mai rohanó világunkban miért akad oly kevés fiatal ennek a komoly elköteleződéssel járó életformának a továbbvitelére.
Kiss Z. Géza: Az Ormánság társadalmának XVIII-XIX. századi tagolódásáról.
https://epa.oszk.hu/03000/03018/00086/pdf/EPA003018_honismeret_1989_03_060-066.pdf
