Zenei hagyományok

Zenei hagyományok, hagyományos zene, népzene

Mitől hagyományos a zene? A népzene határainak kérdése

A népzene legtágabban értelmezve az a zene (énekelt, hangszeren előadott, eszközökkel keltett, hangként funkcionáló hagyományelem), amit egy adott kultúrával, nyelvvel, hagyománnyal, területtel… meghatározható (nem csupán falusi) népesség a hétköznapjaiban és kiemelt alkalmakkor (ünnep, kiemelt szerepű időszak vagy nap) zenei formaként használ. Itt meg kell említenünk, hogy a zenei vizsgálat elsősorban a zenei formákra és nem az irodalmi, költészeti jellegekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha ez egyes esetekben elválaszthatatlan (időmérték, tempó, tánczene…). Kicsit szűkebb értelmezésben a népzene az az évszázadokon, esetleg évezredeken keresztül kialakult, anyanyelvhez hasonló zenei kultúra, melyet nem-rögzített formaként, hanem állandóan megújulva, külső/belső hatások alatt alakít a társadalom egyes szelete, vagy teljes szélessége hosszabb időn keresztül.

Ennek folyományaként nem létezik kiemelt nulladik állapot a népzenében, amikor még “minden eleme megismerhetően csak egyes csoportokhoz volt köthető” társadalmi/kulturális viszonyrendszerek általi hatások nélkül. Még az egyes népzenei elemek legtávolabbi időkbe vezető rétegei is olyan közegben keletkeztek, melyben a környező népek, népcsoportok, valamint a változó természeti és társadalmi környezet erős hatással bírt annak alakulásában.

Ezek számunkra azt jelentik, hogy magát a népzenét igen sokféleképpen értelmezhetjük – szűkebben és tágabban. Vannak olyan etnomuzikológiai iskolák, melyek a polgári hatásokat, a népies műdalokat nem a népzene egészén belül tárgyalják, amíg egyesek ennek a zenének a szélesebb társadalmi tömegek közötti szeretetét és használatát már a folklorizáció folyamatában értelmezik és így a népzenei nyelvezet egy formájának tekintik azt. De léteznek más megközelítések is (mindezekről még később fogunk szólni a vonószenekari valamint a cigányzenészekkel kapcsolatos fejezetekben).

A szűkebb-tágabb értelemben vett népzenei értelmezésen túl az osztályozásnak van egy területiségi vonzata is,  miszerint ennek a kulturális produktumnak van térszerkezete, területi struktúrája. Kialakulnak olyan tájak, tájegységek, melyek sajátos zenei kifejezőeszköz-rendszerrel bírnak. Ezek lesznek a dialektusterületek, zenei mikrórégiók, de akár beszélhetünk egyes települések, vagy társadalmi/foglalkozási csoportok jellemző zenei anyanyelvi környezetéről (pásztorok, sommások…).

A Dunántúl, dialektusterületének dél-dunántúli al-dialektusa, az Ormánság és a Bőköz népzenéje

Az Ormánság népzenei jellegét tekintve a Dunántúl nagy-dialektus területéhez tartozik, azon belül is a Dél-Dunántúl al-dialektusához. Itt meg kell jegyeznünk, hogy elnevezéseik különbözőségének ellenére az Ormánság és a Bőköz nem képeznek két különböző dialektusterületet sem zenei, sem pedig más szempontrendszerű etnográfiai értelemben, tehát akár egyiket, akár másikat nevezzük is meg szövegeinkben, az mindkettő területére értendő.

A Dél-Dunántúl területeire általában jellemző, az ingadozó terccel és szeptimmel való előadás ötfokú dalainkban, melyek a legrégebbi dallamkincs részeit képezik. A kvintváltó dallamstílus ezen a területen élt a legerősebben,egészen amíg a népzenei anyanyelv a hétköznapi élet részét képezte, és ez különösen a nyugati területeken kihatott a horvát népességre is (Muraköz, Kapronca Dráva-melléke). Ugyanakkor ezen az egykori klasszikus nagybirtokterületen, ahol az állattartás fontos gazdasági tevékenység volt a kiegyezés utáni modernizációt követően is, az itt élő és nagybirtokokon szolgáló , juhászok és kanászok tartottak fenn egy sor kanásznótát, pásztor-, betyár- és rabéneket, amelyek mind zenei hagyományunk legrégebbi rétegeit képviselik. 

A Dél-Dunántúl népzenéjére továbbá jellemző, hogy területén fennmaradt a karikázóban a középkori énekelt lánc-, illetve körtánc különböző ritmusformákat és tempókat változtató formája. A siratóéneklés hagyománya is megmaradt, annak ellenére, hogy egyes területeken nem egységes eredőből és fejlődési pályával.. Az új stílus dalai már korán, a XX. század elején is el voltak terjedve a vidéken, ami mutatja az Alfölddel való szorosabb kapcsolatokat. A regölés szokásának jelenléte e területen, különösen annak nyugati, zalai részén az Északnyugat-Dunántúllal való kapcsolatokra utal.

Ha mindezeket a kategóriákat az Ormánság/Bőköz kapcsán is megvizsgáljuk akkor kiviláglik annak különleges, sajátos jellege.

Az ingadozó tercel és szeptimmel való előadásmód különösen a korai ormánsági gyűjtésekben (Lajtha, Kerényi, Kiss) kézzelfogható és a fonográffelvételek alapján megtapasztalható. Az állattartás fontossága miatt a pásztor- és kanász-nóták meglehetősen nagyszámúak, akárcsak az említett kvintváltós szerkezetű régi stílusú dallamok aránya. A legjelentősebb különbséget a Dél-Dunántúl többi területétől az Ormánság az új-stílusú dallamok igen nagy számában és arányában mutatja. Ez a polgárosult paraszti réteg lakosságon belüli magas arányával, a Dráva,mint modernizációs tengely (Eszék-Barcs-Varasd vonal fejlődése a dualizmus korában), az Alföldről való betelepülőkkel és Pécs városának közelségével magyarázható. Feltehetően előbbieknek köszönhetően a karikázó tánc és annak zenéje sem őrződött meg. A regölés itt megmaradt, de egy átalakult farsangoló formában.

A magyarság és a vonós zene, a vonós zenekari hagyomány. Cigányzene és a népies műdal

A magyar nyelvterületen máig élő hangszeres népzenei hagyomány legelterjedtebb formációja a vonószenekar. Ennek elsősorban történeti és kultúrtörténeti okai vannak, melyek széles körben ismertek. A magyar szállásterületen a XIX-XX. század fordulójára a zeneszolgáltatásban  vonósbandák szinte teljes mértékben kiszorították a  régebbi, zömmel szólisztikus, és csak ritkábban zenei együtteseket alkotó hangszereket (pl. a dudát, tekerőt, furulyákat). Mindez éppen abban a történeti pillanatban zajlott, amikor a nemzeti magyar karakter kulturális és politikai újrafogalmazása is zajlott.  Megszületett és óriási erővel terjedt el a nemzeti karakterű népies műzene, mely ezt a zenekari formát preferálta, így ez lett az a zenei formáció, mely meghatározó és alapvető elemévé vált a nemzeti karakter megrajzolásának. 

A kamarazenélésnek a magyar zenefolklórban szervesült vonós formációi ugyan régiónként és koronként változó képet mutatnak, de a hegedű–brácsa–bőgő alapfelállás, esetenként annak egyes tagjait megkettőző, vagy egyéb vonósokkal bővített, illetve cimbalommal és rezgőnyelves fafúvósokkal (tárogató, klarinét) kiegészített zenekarai a zeneszolgáltatás legáltalánosabb testületeivé váltak. Ezeknek a vonós-zenei szolgáltatóknak a kiemelkedő képviselői a cigányok és a cigányzenekarok lettek. Vannak a Kárpát-medencében olyan területek, ahol a paraszt-bandák, parasztokból alakult zenekarok szolgálták ki a szélesebb közösség zenei igényeit, de többnyire nem ez volt a jellemző. A cigányok  egy része professzionális zenésszé vált. Egyik részük, a városi közegben, kizárólag a népies műzene híres előadóivá vált, melyet ma magyar-nótaként szoktunk leggyakrabban nevezni. A falusi környezetben élő muzsikus cigányoknak igazodniuk kellett a városban nem ismert zenei igényekhez is, ami a népzene régi rétegének szolgáltatóiként a szólisztikus hangszereken játszó zenészeknek volt korábban a feladata. Ezért a falusi közegekben a XIX. századtól a cigányzenekarok átvették a korábbi, nem vonószenekari repertoárt is, akárcsak a népzene egyes rétegeinek – elsősorban a tánczene – régebbi rétegeit, de  modernizációs kényszerű helyzetükben a modern nemzeti zenei repertoár és a népies műdalok egyre jelentősebb szeletett vettek ki az idő és a közízlés változásával. A második világháborút követően a falusi életmód alapvetően megváltozott, a zenei közeg is, egyre erőteljesebben hatolt be a városi zene a falu közegébe. A globalizáció és az egyre gyorsuló modernizáció a XX. század végétől a klasszikus falusi létformák utolsó maradékait is átformálták. Napjainkban a hagyományőrzőnek mondható területeken is már erőteljesebb a városi zene hatása és jelenléte, mint a még létező népzenei anyanyelv esetleg fellelhető töredékei.

Az 1970-es években Magyarországon megindult egy fiatalok által kezdeményezett népzenei-néptáncos megújulás, mely a népi kultúra több szeletét is érintette, ez a Táncházmozgalom volt. Ennek hatása ma már nem csak kárpát-medencei, hanem globális kulturális szinteken is mérhető. E mozgalom elsődlegesen a táncot és annak kísérőzenéjét értékelte fel, ez utóbbiban pedig elsősorban az igen elterjedt vonószenei formát az mellett, hogy a magyar furulya, tekerő, duda, tárogatózene… is egy új reneszánsz lendületével kezdett élőbbé válni. Napjainkban e mozgalomnak köszönhetően a falusi parasztzene, melynek hordozói nagyrészt szintén cigányok voltak, igen jelentős mértékben felfejlődött, számos intézményben tanítják annak gyakorlatát és igen kiterjedt irodalma van e zenélés gyakorlati tanulásának, kutatásának, a falusi népzenét tanítják a Zeneakadémián.

A népies műdal és a népzene határa az idő haladtával egyre inkább egy széles sávvá alakult, mely felvetette a kérdést, különösen a második világháborút követően, hogy mennyire tekinthetjük népzenei és mennyire műzenei produktumnak a magyar-nótát. A választ e kérdésre többen is megadták, de több szerző több fajta meggyőződéssel, így több megközelítést is alkotott. A zenével tudományként vagy szeretetből foglalkozók egy része a régies formákat (régi stílusú, pentaton vagy kvintváltós dalok) mint megőrzendő, kiemelt értékekként tekintik, melyek prioritást érdemelnek a teljes zenei hagyatékunkban. Mások pedig a teljes megismerhető (népi)dalkincset, mint egységet tekintik értéknek, függetlenül annak új vagy régi stílusú jellegétől, vagy esetleg népies műdal voltától (lásd Sárosi Bálint cikkeit az ajánlott irodalmakban).

Ebben a vitában nem tudunk jelentősebb előrelépést tenni mi magunk sem, különösen úgy, hogy az ormánsági magyar népzenében a polgárosultabb dalok és ízlésvilág ugyanúgy jelen van, mint a pásztortársadalom régiesebb dallamanyaga.

Vonószenekari hagyomány az Ormánság területén

Az Ormánság esetében egy igen sajátos zenei, hangszeres kettősségről beszélhetünk. Egyrészt a szólisztikus hangszerek – duda, furulya – hatásai igen sokáig érezhetők voltak a terület instrumentális zenéjében, másrészt azonban éppen az Ormánság az igen korai polgári hatás megjelenésének a mintája a Dél-Dunántúlon.

Bár már a XX. század elejéről vannak fotóink és szerény írott dokumentumaink a helyi vonós cigányzenekarokról, sajnos az ormánsági vonós zenét nem ismerjük kellő mélységben. A terület legismertebb zenekara az Andrásfalvy Bertalan és Várnai Ferenc által kutatott szaporcai zenekar, melynek tagjai főleg szaporcai és kémesi paraszt emberek voltak. Ez a zenekar tulajdonképpen egy változó felállásban muzsikáló családi parasztbanda volt, melyet a  Tarr család tehetséges zenész generációi és beházasodott tagjai alakítottak meg a két világháború közötti időszakban. Várnai Ferenc gyűjtéseiből tudjuk, hogy e zenekar tagjai , Kasza Gyula és Tarr István- a prímás és a cimbalmos  parasztzenészek zenéltek együtt a környék cigány zenészeivel, ami mutatja, hogy technikai tudásuk feltehetően egyezett, nem alacsonyabb minőségű zenét jelentett a parasztbanda, mint a cigányzenekar. Sajnos a Szaporcai zenekar az egyetlen, melyet többször is rögzítettek a helyi zenekarok közül az 1970-es évek végén. Továbbá rögzítésre került Tarr István, a cimbalmos játéka egy másik zenekarral, amely siklósi és más környékbeli zenészekből állt. Tarr István és lánya visszaemlékezéséből tudjuk, hogy e bőközi, ormánsági területeken a zenészek igen jól ismerték egymást és a híresebbeket, tehetségesebbeket gyakran hívták más helyekre és zenekarokba is zenélni, ahogy ez Tarr István cimbalmossal is gyakran előfordult.

Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy a helyi cigány zenészek a paraszt-zenekarokkal együtt, esetleg azok zenei ízlése szerint alakultak meg a XIX. század második felében. Idővel azonban a polgárosodás kikoptatta a helyi vonós-zenekari jelleget és inkább a városi, polgáriasabb, cigányzenekari ízlés irányába tolta el a helyi zenekari formát és tartalmat, melyet nagyrészt a professzionális vagy fél-professzionális cigányzenekarok mellett sokáig a helyi parasztbandák is képviseltek.  

Szólisztikus hangszerek az Ormánság területén

Bartók Béla szerint azok a zenei eszközök tekinthetőek igazán népies hangszereknek, melyek a paraszti társadalomban fejlődtek ki és nyerték el formájukat, arra a zenére születtek melyet előadnak rajtuk. Maguk a készítőik is e paraszti társadalom  részei, természetes anyagokat és egyszerű technikákat használva találják ki és fejlesztik a hangszereiket, legtöbbször az énekes tradíció formáinak hangszeres reprodukálása céljából, de egyes esetekben a sajátos hangszeres formák megszólaltatására is.

A szólisztikus hangszerek közül a legfontosabb a duda volt, különösen a Dunántúl és az Alföld területén. A magyarok által használt duda egyszerre három, egyes esetekben egy másik hangszer-variánsnál négy (ez a típusú duda éppen a dél-dunántúli területeken volt elterjedve) hang egy időben való megszólaltatására képes. Ezek a hangok igen széles zenei spektrumot fognak be – az egyik a mély basszus, a másik egy kvart hangköz váltakozásával egyfajta ritmus és egyszerű harmóniakíséretet ad, amíg a harmadik a dallamot szólaltatja meg. Ez a kvart hangköz alkotja a dudakíséretet, melyet a dunántúli vonószenekarok átvettek az alapvető harmonizálásuk kialakításakor. A dudazene sajátos részeit képezik azok az énekelt dallamok között játszott, elsősorban csak zenei, vagy esetleg pusztán egy-egy táncszóval énekelt darabok. A Felvidéken ezeket az aprájának, a Dunántúlon pedig cafrangnak nevezett hangszeres, ütempáros szerkezetű dallamokat kifejezetten a dudazenében fogant, és más hangszerek által átvett darabnak tekinthetjük. 

A másik igen fontos hangszercsaládot a különböző furulyák típusai jelentik az Ormánság és Bőköz területén. A furulyák közül a legérdekesebb és legkülönlegesebb hangú hangszer mindenképpen a hosszúfuruglya volt, mely cca 90 cm hosszú, 5 lyukú hangszer. E hangszer elsősorban a Dél-Dunántúlon volt használatos, valamint adataink vannak a bakonyi és vasi területekről is. E hangszer különlegessége, hogy felépítése és zenéje a környékbeli nem magyar, de már a Dunától keletebbre (Alföld) és északabbra (Felföld, Felvidék) lévő magyar területeken sem ismert. A hosszúfuruglya elsősorban a pásztorok hangszere volt, repertoárja is főleg pásztornóták, régies kanásztáncok, cafrangok és más érdekes dramatikus-hangszeres darabok (pl a molnár nótája vagy Bene Vendel tánca) alkották. Az Ormánságból több helyről is ismerünk hangszereket, hangszer-játékosokat. E hangszer “táncházas reneszánszához” igen fontos adalék volt egy vajszlói kanász hangszere, mely az első használható, nem múzeumi hangszer volt, amely által elindult a mai készítése is e hangszernek. E hangszer sajátos történetéhez Kása Béla, a Vajszlón gyermekeskedő, később Németországban fotográfussá váló művész járult hozzá, aki annak idején megkereste és megőrizte ezt a hangszert.

A rövid furulyáknak két alapvető változata volt ismert a Dél-Dunántúlon. Az egyik a magrésfurulya, melyet dugós furulyának is hívnak, ahol egy szűk nyíláson kersztül megfújva a hangszert fújja rá a zenész a szálhasítóra a levegőt, ahol hang keletkezik. Ez az általánosan ismert barokk vagy német furulyákkal megegyező technikai megoldás, de eltérő forma. Ezeknek a furulyáknak a szélhasítója az alsó oldalukon helyezkedik el és hat játszó-lyukkal rendelkeznek. A másik fajtája az itt is használt furulyáknak az oldalfúvós vagy flóta, amely a fuvolához hasonló befúvást igényel, de ez a hangszer szintén csak 6 játszó-lyukkal rendelkezik. A furulyák alapanyaga leggyakrabban a bodza volt, és készítői általában a pásztorok vagy az ügyesebb falusi mesterek voltak. Az Ormánság vidékéről nem ismerünk olyan pásztort vagy más furulyakészítőt, aki a hangszereit árulta volna portékaként (a Dunántúl más területeiről vannak ilyen példáink).

A Dráva menti horvátok népzenéjéről

A magyarországi horvátok közül talán a Dráva-mentén élő horvátok őriztek meg a legtöbbet archaikus zenei kultúrájukból. Ezt az elzárt, 1918 után határszélnek tekinthető terület fejlődéstől elzárt voltának köszönhetjük, valamint e kultúrának a horvát etnikai és kulturális térszerkezetben betöltött pozíciója egyaránt okozták. Másrészt e hét falu zenei kultúrája igen hamar a magyar tánc- és zene-tudomány fókuszába is bekerült. Már 1954-ben forgattak tudományos célú táncfilmet, továbbá hanganyagot rögzítettek, valamint később is élénk maradt az érdeklődés e terület horvát zenéje iránt. Ennek egyik mozgatórugója Martin György és felesége, Borbély Jolán voltak, valamint az akkor még igen fiatal – huszon-egynéhány éves Vujicsics Tihamér zeneszerző és népzenegyűjtő.

Akárcsak a nyelvi dialketusok sokszínűsége, a zenei formák is e területen egyfajta átmenetről árulkodnak a nyugat-horvátországi (nyugat Dráva-menti és Bilo-hegységi) és a szlavóniai (méghozzá jellegzetesen nyugat-szlavóniai) zenei formák között. Ennek köszönhetően pl. a zömmel kaj dialektust beszélő falvakban fontos évköri ünnepi zenei elemet jelentenek az énekelt húsvéti lány-körtáncok, melyekben a dallam és a tánc viszonya független, asszimetrikus. Ezek az énekek megjelennek a sto dialektust beszélő falvakban is. Hasonló a helyzet a Szent-Iván napi (nyári napforduló idején énekelt) énekekkel, melyek itt is megtalálhatók, de jóval kisebb számban, mint a Barcstól nyugatra elhelyezkedő horvátoknál. 

Az énekes hagyományban megőrződött a többszólamúság, főleg a dudabasszust utánozó kvintes zárlattal (pjevanje na bas), ugyanakkor egyes szokásdallamok őrzik a régebbi kétszólamúság gyakorlatát. Már Vujicsics Tihamér kiemeli ezen a területen a dúr és moll karakterisztikák érdekes keveredését, amely megfigyelhető az énekes és a hangszeres zenében egyaránt. A tízes szótagszámú rímpárok dallamai nagy számúak, és csak ritkán kapcsolódnak valamely alkalomhoz (mint pl a Lane-betyarac a lakodalmakhoz), de nem kizárólagosan. 

A hangszeres zene kivételesen gazdag. Több típusú tamburazenekarról tudunk, amely jelenlegi tudásunk alapján a helyi szólisztikus tambura, a szamica zenéjéből fejlődött itt zenekari formává.  Ezen a területen maradt meg legtovább a duda, annak is egy jellegzetes 5 sípos változata, melyet északnyugat Szlavóniában is használtak a horvátok. A terület utolsó dudása, az 1932-es születésű Gadányi Pál egészen 2017-ig aktívan dudált, és készítette a dude elnevezésű fújtatós hangszerét.
A roma zenészek szerepe jelentős volt, de nem domináns. Ők a Révfalu melletti Zokoga-pusztán laktak, elsősorban vonós bandákat adtak a környező magyar és horvát népesség szórakoztatására. 1965-ben egy árvíz elpusztította Zokoga-pusztát és lakossága a környező településeken telepedett le. Ezt követően a roma zenészek szerepe eljelentéktelenedett, párhuzamosan a fellángoló kultúrmozgalmakkal és ennek köszönhetően a helyi roma vonószenekarok már inkább a környék magyar lakosságának zenei igényeit szolgálták ki.

Kiemelkedő horvát zenészek a területről – Ardai József drávakeresztúri dudás a népművészet mestere

Drávakeresztúron, Baranya megyében született 1912 május 12-én, 6 osztályt végzett. 19 évesen Drávasztárából nősült, felesége Matoricz Ágnes volt, aki jó énekes zenész famíliából származott (bátyja volt a drávasztárai tamburazenekar énekese és kontrása). Egy gyermeke született, unokája, Ardai Zsolt harsonaművész. A dudán való játékot 15 évesen kezdte tanulni a felsőszentmártoni Kovácsevics Fülöp pásztortól, akitől első dudáját vásárolta, és aki ennek fejében búzáért fizetségül tanította is zenélni a hangszeren. Mivel édesapjával községi csikókat őrzött, ezért volt ideje a minden nap gyakorolni 1928-tól 1935-i állandóan tanulta a mesterséget és fiatalon zenélt is a falusi lányoknak (Drávakeresztúron). A hangszerkészítés apró trükkjeit is megtanulta mesterétől azonban ez elsősorban a sípok elkészítését a duda behangolását vagy a basszussíp bodzából való elkészítését jelentette. teljes hangszert soha sem készített. A környéken ekkor még működő ügyes mesteremberek, dudakészítőktől vásárolt több hangszert, melyeket később továbbadott vagy eladott. Ezekhez fekete kutyát nevelt 3-4 éven keresztül, ennek a bőrét használta fel a dudakészítéshez, de a bőrt barátja Balatínácz Vince, Darányba költözött egykor felsőszentmártoni ember készítette. Életében 42 évi dudálás alatt 22 dudát koptatott el. Lakodalmakban, farsangokon, eljegyzéseken, busójáráson muzsikált. Mintegy 70 lakodalmat muzsikált végig a baranyai és a somogyi horvát falvakban. Első lakodalmát 1934-ben, a Pécstől 10 kilométerre fekvő Pogányban játszotta Baletics Balázs bíró meghívására. Mielőtt felfogadták volna, a faluból kis küldöttség érkezett a dudáshoz, hogy megbizonyosodjanak játéktudásáról. Az 1930-as években szegény sora rávitte a napszámosnak való elszegődésre, és a dudáját mindig vitte magával. Egyfajta vándordudásként működött aki a téli, farsangi időszakban elszegődött mindenesnek gazdagabb paraszti családokhoz és esténként kocsmákban zenélt. Így eljutott Budapest környékére is Tökölre, Ercsibe és Érdre valamint Dunapentelére is. Ott megtanult szerbeknek és az ottani horvátoknak is játszani olyan repertoárt, amely jelentősen különbözött a Dráva mellett élő horvátokétól. Mivel fújtatós dudán játszott, ezért zenélés közben éneklésre is módja volt; horvát és magyar nyelven énekelt. A ’40-50-es években több baranyai – Nagykozár, Áta, Pécsudvard, Szemely, Olasz, Magyarsarlós , és somogyi – Felsőszentmárton, Drávasztára, Drávakeresztúr, Szentborbás, Lakócsa – településre járt bálokba, lakodalmakba zenélni, vagy búcsúkban, kocsmai mulatozáskor, tollfosztáskor, fonóban, de még TSZ zárszámadási múltságon  is ő szolgáltatta a zenét. A zenéléssel kisebb házat és földet tudott magának vásárolni, melyen később a Tsz megszervezéséig gazdálkodott.
1971-ben kapta meg a Népművészet Mestere díjat.

Ardai József dudás

Kiemelkedő horvát zenészek a területről – Dervár Ferenc Kume

Dervár Ferenc Felsőszentmártonban született 1958 szeptemberében. Egy szegény családban  apa és anya nélkül nevelkedett fel, édesanyja testvére és nagyszülei nevelték fel. 

A zenével, énekléssel a falusi kultúrházban ismerkedett meg. Itt volt egy kultúrcsoport, amelyet Horvát Márk vezetett, ő volt a kultúrház igazgatója. Iskolásként kezdett zenélni Márkó bácsi vezetésével, sok-sok gyerekkel együtt zenéltek tamburákon, később gitáron, az volt a kontra, végül pedig bőgős lett.

A kultúrházban és a kultúrcsoportban ismerte meg azokat az idősebb embereket, akiktől énekeket és az éneklést tanulta. Legfontosabb közülük, talán Jana néni volt, nagyon szépen énekelt, jó énekes volt, de ez mellett szövéssel is foglalkozott. Márkó bácsi mellett volt még egy zenekar, aki a vendéglőben zenélt, ebben a Szilovics Józsi bácsi, a Barics Pista bácsi és más idősebb emberek voltak, itt az öreg Gergely (Grga) volt a gitáros, mert akkortájt Felsőszentmártonban nem volt kontra, hanem csak gitár, így maradt ő is a gitár hangolásnál a kontrán.
Mártonban élt 1977-ig. Ezidőtájt  Mohácson a busójáráson a mártoni kultúrcsoporttal zenéltek, ahol megismerkedett a pécsi Baranya táncegyüttessel és annak kísérő zenekari vezetőjével, Csányi Zsolttal, akinek hívására Pécsre költözött és bekacsolódott az ottani zenekar munkájába.
Saját bevallása szerint: “Ezzel nekem igen nagy szerencsém volt, mert megismerkedtem sok új emberrel, zenésszel táncossal és sok új zenét ismerhettem meg, nem csak a saját felsőszentmártoni folklórt, hanem a magyarországi horvátok más területekről származó hagyományát. Így a bácskai bunyevácok, a Pécs környéki bosnyákok vagy a mohácsi sokácok zenei hagyományát is megismertem. Így és ekkor kezdtünk el együtt zenélni a Csányi Zsolttal, akitől sajnos 1981-ben, egy motorbaleset következtében el kellett búcsúznunk. Ő sajnos eltávozott e világról, de e rossz mellé társult egy kis szerencse is, hogy ekkor a Baranyába egy új harmonikás érkezett, ez a Vizin Antus volt, akivel ekkor ismerkedtünk meg és kezdtünk együtt zenélni.” Így lett Dervár Ferenc a híres Vizin zenekar egyik alapítótagja és hosszú éveken keresztül a hangja is, énekesként kontrásként.

További zenészi pályájáról így vall:

Ekkor a Vizin zenekarral elkezdtünk mulatságokban is zenélni – bálokat, lakodalmakat zenéltünk az mellett, hogy sok-sok fesztiválon kísértük a Baranya Táncegyüttest, és szintén ekkor kezdtünk együttműködni a pécsi August Šenoa Horvát Klub asszonykórusával. 1984-ben bizonyos okoknál fogva megváltunk a Baranya tánccsoporttól és önálló zenekarként kezdtünk működni. Ez mellett természetesen vállaltuk egyes táncegyüttesek kísérését. Aztán 1988-ban a Szávai Józsi elkezdte összegyűjteni a fiatalokat Kökényben és egy tánccsoportot indított el, amelyikből idővel egy táncegyüttes alakult, ők lettek a Tanac Táncegyüttes. A Vizin zenekarral velük 20 évet dolgoztunk együtt, ha jól emlékszem. Itt szerencsémre még szélesebb repertoárral ismerkedtünk meg, nem csak a magyarországi horvátok egyes vidékeinek gazdagságával, de Horvátország több régiójának zenei hagyományaival is. Itt, ennél az együttesnél is sok közös utazás és fesztivál volt a közös élmények között. Olyan emberekkel hozott itt össze a sors, akikkel még a mai napig is együttműködünk, zenélünk, mert nem csak a Vizin zenekaron belül, de a fiatal táncosok közül is kikerült egy-egy zenész. Ilyen volt Végh Andor, aki táncosból kezdett el zenélni dudákon, furulyákon és még voltak később mások is, és így lettünk folyamatosan egy csapat, akik ma is zenélünk.
Zenészi pályafutásának elismeréseként 2019-ben kapta meg a Népművészet mestere címet.

A Dráva-menti horvátok táncai és tánczenéi, kutatásuk és színpadi alkalmazásuk

A Dráva-menti horvátok tánckultúrája a magyarországi horvátok táncai közül a legismertebbek közé tartozik. Ez annak köszönhető, hogy ez a tánckultúra igen sok hasonló elemet hordoz a környező Somogy megye magyar táncanyagával, és ez a modern, második világháborút követő tánckutatás fókuszába került. Már az 1950-es években (1954-ben) történt Lakócsán tudományos célú filmes és szalagos magnetofonos gyűjtés, amely egy lakodalmat örökített meg (a lakodalom részben megrendezett volt). Borbély Jolán és Martin György, a világhírű tánckutató házaspár ezek után az 1980-as évekig többször is készített felvételeket a területen. Ez más kutatók, táncosok és koreográfusok figyelmét is felkeltette így a területről felhalmozott film és hanganyag jelentősebb, mint más horvát közösségek (Baranya, Zala, Bácska…) esetében.

E táncok legavatottabb kutatója és koreográfusa napjainkban Szávai József, aki a pécsi Tanac Táncegyüttest vezeti. E többször díjakkal jutalmazott munka eredménye immár több évtizedes tapasztalat, könyvek, hang és videóanyagok, melyeket Szávai József következő filmünkben oszt meg az érdeklődőkkel.

A dokumentumtárból ajánljuk

A könyvtárból ajánljuk