Szokások

Az ormánsági magyar viselet

A népviselet különböző megjelenési formái időben változó kisebb-nagyobb csoportokba sorolhatók. A történeti források arra utalnak, hogy a XVI-XVIII. századig terjedő időszakban az öltözködés sokkal egyöntetűbb képet mutatott országszerte, majd a XVIII-XIX. század fordulójától a gyáripar megjelenésével kibővült a választék a színek, a formák, az anyagok tekintetében egyaránt. Ebben az időszakban alakul ki az a színes, tájilag tagolt öltözködés, melyet ma ismerünk.

Hogy egyáltalán mit tartunk népviseletnek, s miként értelmezzük, változó kategória. A kezdeti romantikus érdeklődést a huszadik század elején felváltották a történeti összehasonlító kutatások, sőt, Györffy György 1930-as években már a viseletek társadalmi státusz és rangjelző szerepére is utal. Az öltözetek „nemcsak az úrtól különböztetik meg a parasztot, hanem az egy generációbeli, „egy öltőbeli” parasztok társadalmi, gazdasági helyzetére is utalnak. Míg a haj- és fejviselet jobbára a családon belüli szerepre, állapotra, a különböző szabású és anyagú öltözetdarabok rangra utalók lehetnek”. (Györffy György) A paraszti öltözködés formai elemeinél később sokkal fontosabbnak tartották annak szemiotikai funkciót. Fél Edit 1960-as években kikristályosodó népviselet-felfogás rendszere már egyértelműen az öltözetelemek kifejező szerepére helyezte a fő hangsúlyt. Megfogalmazása szerint a viseletközösségekben a népviselet árnyaltan kifejezte az egyes személyek társadalmi helyzetét, életkorát, állapotát, a különböző alkalmakat, s egyik sajátsága éppen kötöttsége és aprólékosan szabályozott kifejezőkészsége.

Az ormányági magyarság esetében a női fejviselet bír kiemelkedő státusz és korjelző szereppel. Néprajzi elhatároló tényező az asszonyok főkötője és a „bikla” (festetlen fehér vászon szoknya) viselése. Mint mondani szokták, az Ormánság addig terjed, amíg a biklát viselik. Az elnevezés Nyugat-Ormánságra jellemző, a Drávaszöggel több rokonságot mutató keleti részben, a Bőközben a festetlen fehér vászon takarószoknya neve „kebél”.

A női viselet

Az asszonyok a polgári öltözetváltásig festetlen fehér vászonruhában jártak. Kevés, elsősorban piros díszítés csak a fiatalok, ruháján szerepelt, korral az öltözet egyre színtelenebb lett. „A „fehércseléd, vászoncseléd” kifejezéseink őrzik a magyar parasztasszonyokat századokig jellemző fehér vászonöltözet emlékét, amikor is a vászonruha nemcsak alsóruhaként, de nyári dologidőben munkaruhaként is szolgált. (MN IV.: 591) Gáborján Aliz véleménye szerint a magyar parasztság öltözetére nem mindig volt jellemző a színtelenség. A honfoglalók magukkal hozott keleties öltözete színes lehetett, s később a török hódoltság hatására ismét felelevenedhetett a középkori európai parasztság öltözetétől eltérő, keleti szabásvonalat mutató, színes öltözködés. A magyarországi parasztság XVIII. századi elszegényedése azonban az öltözködésben is visszalépést jelentett, s az „öltözet visszafehéredett”. A dél-dunántúli református magyarság, így az ormánsági is sokáig megtartotta e régies fehér öltözetet.

Felsőtestükön imögöt (inget) viseltek, alul rövid, szűk ujjú kisimögöt, fölötte buggyos ujjú imögöt. Az Ormánságban az alsó ing nem volt mintázott. A felső ing fiatal korban vékony, áttetsző bodor vászonból, későbbi korokban tilángliból (azaz tüllből) készült. Idősebbeknek gyolcsból vagy lenvászonból készítették. A rendkívül bő és hosszú ujjat a nyakba gazdagon ráncolták, a könyök fölött szalaggal lekötötték és buggyosra húzták. A tászliny, azaz az ujjvégek feletti fodor részén csipkés szálvonással, később gyári szalagokkal díszítettetek. Helyenként a drávaszögi inghez hasonlóan a tenyér felőli részen a tászlit kivágták. A kettős ing viselése hazánkban elsősorban a női öltözködésre volt jellemző. A szomszédos Drávaszögből és Szlavóniából ismert példákban a középkori T szabású egyszerű ingre – melynek rövid szűk ujja hímzéssel vagy szövéssel gazdagon díszített – egyszerűen rávették a bő ráncolású, áttetsző reneszánsz viseletdarabot, s öltözködésükben mindkettőt megtartották.

Alsótestükön biklát viseltek. Alulra kötötték a szűk, kisbiklát, arra szedték rá a lábszárközépig érő, bő, festetlen vászon takarószoknyát, melyet a fiataloknak fátyolszerű bodorvászonból, idősebbeknek gyolcsból, gyászban lenvászonból készítettek.  A bikla aljára belül felvarrt másfél arasznyi, rendszerint piros szövetcsík került, amiről a szoknya egykori elöl való feltűzésére következtethetünk. A felszúrt szoknya viselésére Szlavóniából és Drávaszögből is vannak adatok, e gyakorlat azonban az ugyancsak középkorias és reneszánsz vonásokat őrző kalotaszegi református magyar női viseletben a legismertebb. A bikla elé kötényt, „eruhát” kötöttek a fiatalok színes selyemből, az idősebbek és gyászolók fehér vászonnal takarták el a szoknya hasítékát. A napjainkban elterjedt ormánsági női viseletrekonstrukciók melles kötényének nyomai is felehetőek, ugyanakkor a kötény jellemzően félkötény volt, azaz csak deréktól lefelé tartott

Rekonstruált ormánsági női viselet
Rekonstruált ormánsági leány viselet

A régies stílusú öltözködésben a vászon mellett meghatározó a szőrös bőr ruhadarabok viselése, így az Ormánságban is jellemző volt a fehér, színes hímzéssel díszített ujjas bunda, kisbunda, esetleg a kék posztóból készült mente viselése. A XIX. században a gyári anyagok megjelenésével a buggyos ujjú ing helyett kezdtek „páncét”, „röpikét”, kasmír „mellyest” hordani. A bikla viselése azonban a polgári öltözetváltás mellett is sokig megmaradt. A nők a legutóbbi időkig mezítláb jártak, csizmát, topánt csak ünnepnapokra (értsd: templomba) húztak. A karon vitt abrosz, rossz idő esetén az esőruha szorosan hozzátartozott a női ormánsági viselethez. Eső esetén fejükre, vállukra, hátukra borították abroszaikat olyan sűrűre meg tudták szőni, hogy az esőcseppek lepattantak róla, viselőjük nem ázott el.

Az asszonyok fejviselete

Mint már korábban is jeleztük, a női fejviseletek bírtak a legfőbb kor és státuszjelző szereppel. A lányok hosszú hajukat kétoldalt koszorúba fonták és a hátrafésült többi hajjal vállmagasságban fonták össze egyetlen „cicába”, a fonat végébe ünnepre színes szalagot kötöttek. Az asszonyok már nem járhattak hajonfényt, fedetlen fővel.

A legsajátosabb darab, az asszonyok nagyünnepre viselt főkötőjének színe korjelző szereppel bírt. A kontyot takaró, patkóforma kemény vázat művirágokkal, gyöngyökkel, ragyogókkal, a tarkón szalagokkal díszítették. 30-32 éves korig viselhették piros színben, majd a néhány évig még lila rózsákkal díszített piros szalaggal. 34-50 éves korig kék színű főkötőt viseltek, utána egyszerű, fehér dísztelent. A konty az ünnepi viselet része volt. A főkötőre került a középkori lepelkendők emlékét őrző hátravető kendő. Fiatalasszonyok selyem, az idősebben gyolcs hátravetővel borították fejüket a főkötő fölött.

A XIX. század végétől a főkötők és a lepelkendők szerepét átvették a négyzetes alakú, kisebb fejkendők, melyeket áll alatt megkötve, vagy menyecskésen hátrakötve viseltek munkához és ünnepre egyaránt, a polgárosodott öltözet részeként is. A fejkendők, színük és anyaguk változatosságával, tovább hordozták a korábbi fejviseletek alkalom, kor és státuszjelölő funkcióját.

Ormánsági főkötő (Bakondi Erzsébet)
Ormánsági főkötő (Bakondi Erzsébet)

Az asszonyok fejviseletének változatai Baranyában

Az asszonyok fejviseletének változatai Baranyában, Zentai János alapján

A férfiak viselete

A férfiak rövid derekú, elöl kötővel záródó, T szabású bő ujjú vászon ümögöt (inget) viseltek, hozzá két-három szél vászonból készült, szűkebb ráncolású vászongatyát. A felálló gallérú, melle-részén kivarrott, gombos, kézelőbe ráncolt ujjú ing és a 13–20 szél bőségű gyolcsgatya csak a XIX. század végén jelent meg öltözködésükben. Nadrágot ritkán viseltek.

Az ingen csuhát, kiscsuhát (mellényt), télen a nőkéhez hasonló, hímzett ujjatlan „mellyes bundát” vagy „levest” viseltek. Jellemző volt a bevarrott fenekű, ujjakkal ellátott, széles, díszített gallérú szűr. A férfiak nyakba való kendője egészen a XX. század fordulójáig őrizte a fehér gyász hagyományát, azaz a fekete nyakra való kendő helyett gyászban fehéret viseltek. Férfiak sokáig hosszú hajat viseltek, melynek egy –egy tincsét kétoldalt csimbókba kötötték, hogy ne zavarja őket a munkavégzésben. Fejükre oldalt benyomott „persián sipkát” tettek. Míg a nők mezítláb jártak, sőt a szép lábfej mutatni valónak számított, addig a férfiak esetében kötelező volt a lábbeli, bocskor vagy tűrött szárú csizma viseltek.

Rekonstruált ormánsági férfi viselet
Rekonstruált ormánsági férfi visele

Az emberélet fordulói

Az Ormánság tősgyökeres református magyarságának népművészetét és szokásait az egész életüket végigkísérő puritán egyszerűség hatotta át. Szokásaikban hitük és hiedelmeik tükröződtek.

Gyermek születése után az anya (és persze az újszülött) hat hétig nem hagyhatta el a gyermekágyas szobát, ezzel védték őket a rosszakarók rontásaitól. Hogy a kíváncsi szemek véletlenül se okozzanak nekik bajt, az ágy fölötti gerendára piros selyemmel hímzett gyermekágyas lepedőt akasztottak úgy, hogy az körbe érte az ágyat. A 7. héten első útjuk az asszony édesanyjához vezetett. A keresztelő reggelén a családnak a komaasszonyok komatálat vittek, amely 5 cipóból, egy tepsi rétesből és borból állt. A háztól a komaasszonyok vitték a gyereket a keresztelőre, és vissza is valamennyi komaasszony hozta ölében a babát, hogy sok kérője legyen, vagy válogathasson majd a lányok közül.

A fiatalok a XX. század közepéig jellemzően egész korán kötöttek házasságot. A vőlegény gyakran csak 18-20 éves volt, a menyasszony még ennél is fiatalabb. Az ismerkedésre adtak alkalmat a közös szüretek, a vásárok, vagy a búcsúk. A siklósbodonyi templom Kisasszony napjára (szeptember 8.) eső búcsúján az Ormánság mintegy negyven falujának fiataljai találkozhattak. Leggyakrabban azonban nem a pár választotta egymást, hanem a szülők, rokonok hozták össze a házasságot. Eljegyzéskor megegyeztek, hogy ki mit visz a házasságba, és amennyiben az egyik megözvegyül, mi az, ami őt megilleti. A megállapodást házassági szerződés aláírásával szentesítették, amit a pap beírt az anyakönyvbe.

Halotti ruhájukat jó előre elkészítették és a szekrényben őrizték. Amikor meghalt valaki, virrasztásra gyűlt a falu népe a halottasházhoz. Siratóasszonyokat hívtak, az ő vezetésükkel siratták el a halottat. Ezzel adták meg a végtisztességet. A halottat hófehér lepedővel borították le. Tiszta fehér szőttesekkel takarták le az asztalokat, fehér kendő takarta a tükröket, amíg a halottat el nem temették. Ha férfi halt meg, pipát és dohányt is helyeztek mellé, nehogy hazajárjon érte. A sírra egyszerű, faragott fejfát helyeztek. Gyászban fiataltól idősig minden nő egyszínű, tiszta fehér öltözéket viselt.

Ünnepekhez kapcsolódó szokások

A farsangoló koldusnak öltözve járta a falut. Fején lyukas, csúcsos sapkát, vállán rongyos szűrt, lábán szakadt bocskort viselt. Botra támaszkodva, görnyedve sántikált. Másik kezében tüskés ágat tartott. Segítőjével járt házról házra, és áldást kért az ott lakókra, akik cserében szalonnát tűztek a tüskés ágra.

Karácsonykor betlehemesek kemény papírból vagy fából kis kápolnát készítettek, benne jászol állt, amiben a kis Jézus feküdt. A házakba betérve a kis kápolnában gyertyát gyújtottak és köszöntötték a ház népét.

Aprószentekkor (december 28.) a kotyoló farönkre ült a házban, egyik kezével azt ütötte, másik kezével olyan mozdulatokat tett, mintha magot szórna tyúkok elé, miközben ezt mondta:

“Kitty-kotty-kettő –
Galaginyavessző –
Az én monyam kettő,
Úgy megülje tíkja-lúdja a monyat,
Mind én ezt a kettőt.”

(mony = tojás, tík = tyúk)

Ezután előkapott egy galagonyavesszőkből font korbácsot, és mindenkit megcsapkodott vele a házban ezekkel a szavakkal: „Egészséges legyen! Keléses ne legyen!” Majd megpróbálták tőle elvenni a korbácsot, és ha sikerült, egy évig otthon tartották, mert a tyúkok jól tojtak tőle, az embereket pedig megvédte a kelésektől.

Az újévi köszöntőt rendszerint gyerekek mondták, akik újév estéjén csengőkkel futkostak az utcán, és hamuval teli fazekakkal dobálták meg a kapukat, majd ezt a rigmust mondták a lakókra:

„Légyen, midőn Noé galambja,
Mert megszűnt az özönvíz habja,
Nyugvást lele a bárkába,
Zöld ágat hoza szájába.
Mi is hát, e rigmusokkal
Beköszöntünk az újesztendőnek estéjén.
Ámen”

A mátkázó vasárnap – a nagylányok ünnepe – a húsvétot követő vasárnapra esett. A nagylányok legkedvesebb barátnőjüknek, a leendő komaasszonyuknak kendővel letakart mátkatálat vittek, amelyben tojáshímző gicát és azzal festett hímestojásokat helyeztek el, középen színes szalagokra egy papírt tettek, amire ezt a verset írták:

„Mátka, mátka, mátkázzunk,
Hónap délre komázzunk,
Ha éljünk, ha haljunk,
Mindég mátkák maradjunk.”

A lány bevitte a barátnőjének a mátkatálat és megpuszilta a leendő mátkatársát. Ha ezt a másik lány elfogadta, visszaadta a puszit. A következő évben ő vitt mátkatálat a mátkatársának. A mátkaság sírig tartó barátságot jelentett.

Népi gyermekjátékok

A népi gyermekjáték a hagyományos népi társadalom, a falusi kultúra ízlésvilágának megfelelő játék, mely meghatározó szerepet játszik a néphagyományban, mivel mindenütt az adott közösség értékrendje, ízlésvilága tükröződik benne.

A gyermeket születésének pillanatától kezdve játékok, ritmusos mondókák, játékos mozdulatok segítették testi-lelki fejlődésében, a társadalomba való beilleszkedésében. A csecsemő számára az anyával való bensőséges kapcsolat kialakulásához nélkülözhetetlen a cirógatás, simogatás, érintés, a testi közelség. Ezt a célt szolgálták a ringatók, altatók, bölcsődalok, melyekben a finom, ritmikus mozgatáshoz, ringatáshoz ének is kapcsolódott. A kisded kor elérésével már a mozgás, testrészeinek külön mozgatása köti le a gyermekeket, ám még elsősorban anyjával vagy közelebbi hozzátartozóival játszik. Ekkor játszottak a gyermekkel arcsimogatót, tapsikolót, lovagoltatót. Ezek a játékok fejlesztették a ritmusérzéket (főként mert egyenletes mozgással, mozgatással párosították), a finommotoros készségeket (pl. a Csip-csip csóka vagy a számolók), és az egyensúlyérzéket is. A mondókákat a beszéd elsajátításával egy időben kezdte megtanulni a gyermek, mindig az életkorának, érdeklődésének megfelelően. Amikor a kisgyermek jár, elkezd megismerkedni a körülötte lévő természeti világgal, melyben a természeti (növény- és állat-) mondókák is segítették.

Mikor megláttunk egy gólyát, megfogtuk egymás kezét és körbe ugráltunk, mint afféle gyerekek. Azt mondtuk:

„Gólya, gólya, gilice, látom lábad vöröske,

Török gyerek vágta, magyar gyerek gyógyította,

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.”

(Adatközlő: Pallag Péter, született:1879, gyűjtő: Diószegi Vilmos 1953-ban, Vajszló)

Később a gyermek már nem csak a családtagokkal játszott. A nagyobb gyermekektől fokozatosan tanulta meg a játékokat és azokkal együtt az adott közösségben elfogadott viselkedési normákat, melyek e játékokkal együtt hagyományozódtak nemzedékeken keresztül.

A népi gyermekjátékok tehát meghatározó szerepet játszottak a néphagyományban, a közösséghez való tartozást jelentették, s a hagyományos társadalom szakrális helyszínein, templomkertben, folyóparton, kútnál, hídnál játszották azokat.

Két gyermek egymás mellé állva kezüket magasra emelve összeteszik, hogy alatta a többiek átbujhassanak. A többiek egymás kezét fogva mennek. Az első kérdezi:

„- Itthon vagy-é, hidasmester?

– Itthon vagyok, csak most értem.

– Eressz által te hidadon!

– Én hidamnak talpa törött.

– Megcsinyátassuk bürökbü, fenyődeszkából.

– Megfutassuk sárarannyal.

– Hol vétted a sáraranyat?

– Az Istentü kérve kértem.” (Gyűjtötte: Hosszú Józsefné, 1955, Diósviszló)

A leányok eladó korukban is játszottak, sokszor a leány körtáncokkal összefonódva jelentek meg a játékok. A játszás közösségi élmény voltát jelzi, hogy sokszor még a fiatal menyecskék is beálltak a játékba.

Tánchagyományok

A hagyományos táncok alapvető jellegzetessége, hogy maga a (falu)közösség teremtette, hagyományozza, kötött szabályrendszere mellett kötetlen változatokban műveli, s az alkotó, az előadó és a befogadó egyazon személy vagy közösség. Továbbá a hagyományos formák mellett a tánciskolák hatására terjedő különféle eredetű, XX. századi társastáncok egyre nagyobb intenzitással váltak a paraszti táncélet szerves részévé, néhány elemüket (térhasználat, fogásmód) a paraszti kultúra beépítette hagyományos táncaiba.

Bár Kákicsi Kiss Géza részletes leírást adott a helyi táncokról is, a későbbiekben az Ormánság hagyományos táncaira viszonylag kevés figyelem jutott. Filmes gyűjtésre először (és utoljára) 1976-ban került sor Cúnban, részben szaporcai táncosok közreműködésével, amikor a helyi táncélet már jelentősen megkopott. Részletesebb feltárás megindulása végül az ezredfordulóig váratott magára, ám a már erősen mozaikos kép rekonstrukcióra szorul az archív források értelmezésével és a helyi idősek közreműködésével. 

Az Ormánságban fellelhető tánctípusok

Karikázó

Az énekes női körtáncokról csak a népzenekutatás eredményeiből, közvetve találunk adatokat, mivel filmfelvétel, egyéb lejegyzés nem található. A helyi énekes női körtánc minden bizonnyal kettő, lassú és gyors részből állt: A lassú részét vélhetően a Baranyában általános Fär-Öer lépés, később az asszimmetrikus térbeosztású kétlépéses csárdás töltötte ki, míg a gyors részt lenthangsúlyos futó. Az archaikus vonásait nagyon korán elveszítő karikázó maga is igen korán eltűnt. Ez Cún és Szaporca vonatkozásában a XIX. század utolsó harmadára tehető.

Kanásztánc

Feltételezhető a valaha itt elterjedt eszközös pásztortáncok („kanásztánc, csikóscsárdás”) viszonylag korai, századfordulóra datálható eltűnése. Ugyanakkor a második világháború után a Szaporca környéki pusztákon élő idős pásztoroktól még láthatóak voltak e táncok. Férfiak egyedül, vagy ketten, illetve férfi nővel párban táncolták. Szóló formában jellemző a botok körbe táncolása, majd a fölöttük táncolás, míg kettes vagy páros formában az eszköz „szegletei” közt táncoltak.

Ugrós

Jellemző lépése a „háromugrós”, háromlépéses motívum, melyet páros, kettes és szóló formában, kis körben, csillagban (ez utóbbi kettő a tánciskolák hatására), lakodalmak alkalmával fejen egyensúlyozott üveggel, vagy párnával kézben egyaránt alkalmaztak. Ha a körben álltak, jellemzően középen is táncolt egy pár. A faluközösségek férfitáncairól nincsenek adataink. A lakodalmi vonulás menettánca megőrizte archaikusabb formáját, a mars, mint az ugrós újstílusú változata, nem volt jellemző, ám a XX. század első harmadában már nem találjuk a lakodalmi táncok között, csak a csárdást, valamint az idősek emlékezetében élő, a lakodalmi táncok közé szoruló üveges táncot.

Csárdás

Az 1976-ban Cúnban készült egyetlen archív táncos gyűjtés filmfelvételén szinte csak ez a tánctípus található.

A lassúcsárdás két részből, illetve ezek változataiból áll. Egyrészt a kétlépéses csárdásból, melyet zárt összekapaszkodásban táncolnak, félfordulattal vagy kis íven változtatva a tér irányait, másrészt a páros forgásból, melyet egymással szemben és menetirányba fordulva is táncolnak.

A frisscsárdást a helyiek „ugrós csárdás”-nak nevezik, kezdetén a lassú csárdásból frisscsárdásra váltó zenére megállítják a táncot és a férfiak derékból, oldal irányból kisség megdöntik párjukat.

Táncalkalmak, bálok

A hagyományos falusi életben a mulatságok szervezésére a farsangi időszak adta a legtöbb lehetőséget, ami a bálok mellett a lakodalmak, disznótorok, jelmezes felvonulások vidámsággal teli időszaka volt. Farsang végével, a nagyböjt során a vasárnapi játszók kerültek hangsúlyosabb szerepbe, ám az Ormánságban a századforduló óta az énekes női körtáncok már nem részei ennek az időszaknak. A nagy naptári ünnepekhez kötődő bálok (húsvét, pünkösd) után az elfoglalt nyár nem sok lehetőséget adott a mulatozásra. Ősszel a szüreti felvonulások és a szüreti bál a szőlőiket a hegyszentmártoni és diósviszlói szőlőhegyen művelő ormánsági emberek számára is jelentősebb alkalom volt a mulatozásra. Az őszi táncalkalmakhoz tartozott a híres siklósbodonyi búcsú bálja, valamint a búcsú hétvégéjén rendezett több napos szőlőhegyi mulatozás, mely az ormánságiak szőlőhegyi tanyáin zajlott. Mulatságra jelentősebb alkalom még a karácsonyi időszakban adódott.

A közös munkaalkalmak (fonó, tollfosztás, stb) is lehetőséget teremtett a fiatalok szórakozására, ismerkedésére, esetenként táncára. Gyakran a kocsmáros szervezte a bálokat a helyi fiatalok kérésére, utóbb belépőjegyet szedve, s annak árából fizették a zenekart, vonós cigánybandát. Az ifjúság 14 év felett vehetett részt a bálokon, ahová a lányok férjhezmenetelükig kísérővel érkeztek (ők voltak a „gardamamák”). E bálokon a fiatal házasok is részt vettek 40-45 éves korukig, míg az idősebbek számára a lakodalom és a keresztelő adott csak lehetőséget a táncra.