Török kor

Az Ormánságot egy kb. száz méter magas, kelet-nyugati irányú buckasor északi és déli részre osztja. A déli terület gazdálkodását alapvetően a Dráva határozta meg, amelynek vízhozama különösen a tavaszi hóolvadáskor jelentősen megnőtt. Áradása a Bogdásától Kémesig húzódó homokdűnéig ért. A buckasortól északra a „Fekete-víz” tette mocsarassá a területet. Ormánság népe alkalmazkodott a rendszeres áradásokhoz. A falvak az ártéri erdőkből kiemelkedő szárazulatokra épültek. Lakói főként halászattal, az erdők vadjainak elejtésével, tojások, szabadon termő gyümölcsök gyűjtésével és állattartással biztosítottak maguknak megélhetést. A vízjárta terület nemcsak élelmet, hanem nyersanyagot és védelmet is nyújtott a népességnek, amely éppen a nehezen járható vidéknek köszönhetően a török hódoltság ideje alatt is helyben tudott maradni. Itt már az Árpád-korban zajlott fokgazdálkodás, amelynek emléke néhány település nevében (pl. Drávafok)  fennmaradt. A fokok az ártér gazdasági hasznosítására szolgáló mellékágak, amelyek az áradás során az ártéren tartják a vizet, majd annak visszahúzódásakor a vizet visszaengedik a mederbe. Így a megnövekedett vízmennyiség nem önti el a lakott vagy a megművelt területeket. 

Az áradás általában évente három hónapig tartott, és megtermékenyítette a földet, amely ezután rengeteg búzát és kukoricát termett. Ha az áradás után szárazság következett, a réteken legeltethették az állatokat. A kiemelkedő szárazulatok tetején sorakozó házak ritkán voltak veszélyben, de sokszor csak csónakkal közlekedhettek közöttük.

Ormánsági táj, az egykori lápi világ maradványa. Drávapiski, 1965. (Janus Pannonius Múzeum, néprajzi fotóadattár / 11544)
Ormánsági táj. A mélyebb fekvésű kertek alja gyakran feltelik vízzel. Drávapiski, 1965. (Janus Pannonius Múzeum, néprajzi fotóadattár / 11518)

A XV. században kialakultak olyan települések is, ahol a természeti környezetet kihasználva a megélhetést szinte kizárólag a halászat és a gyűjtögetés biztosította. Közülük csak néhány (például Marócsa) volt képes hosszútávon fennmaradni. A hódoltság alatt nem csak a törököknek fizettek adót az itt lakók, hanem a Zágrábi püspökség is beszedte egyes alkalmakkor a tizedet e területen,mely egyházjogilag hozzá tartozott. Ezt a tizedet a püspökség a Sigetecet (Muraközben lévő település) védő hajdúkkal szedette be, amennyiben erre módja volt és ezek az adóbehajtások gyakran a hajdúk fosztogatásait is jelentették. Az ellenséges csapatok zavargásainak eredményeként a fokok megsemmisültek a török hódoltság alatt, és a XVI. századra a Dráva bal partján fekvő Ormánság mocsarassá vált. A pusztulásnak megvolt az az előnye, hogy az ingoványos, erdős terepen a lakosság eltűnhetett az őket fosztogató katonák elől. A meg nem művelt föld eltartó képessége azonban jelentősen csökkent, így a falvak lakóinak jelentős része kénytelen volt elköltözni.

Csányoszróról származó talpasház Sellyén, a Kiss Géza Ormánsági Múzeumban.

Az erdők fáit sokrétűen használták fel. Gyűjtötték gyümölcseiket, amelyeket egész évben fogyasztottak. A kivájt, abroncs formájú fakérget “dudu”-nak nevezték, és belőle edényeket, gabonatárolókat, a nagyobb darabokból kútkávát készítettek. A Dráván úszó vízimalmokat is vastag dudukra építették. Az Ormánságra jellemző talpasházat hosszú, faragott tölgyfa gerendákból építették, de így készültek a gazdasági épületek és sok esetben a templomok is.