Az Ormánságot egy kb. száz méter magas, kelet-nyugati irányú buckasor északi és déli részre osztja. A déli terület gazdálkodását alapvetően a Dráva határozta meg, amelynek vízhozama különösen a tavaszi hóolvadáskor jelentősen megnőtt. Áradása a Bogdásától Kémesig húzódó homokdűnéig ért. A buckasortól északra a „Fekete-víz” tette mocsarassá a területet. Ormánság népe alkalmazkodott a rendszeres áradásokhoz. A falvak az ártéri erdőkből kiemelkedő szárazulatokra épültek. Lakói főként halászattal, az erdők vadjainak elejtésével, tojások, szabadon termő gyümölcsök gyűjtésével és állattartással biztosítottak maguknak megélhetést. A vízjárta terület nemcsak élelmet, hanem nyersanyagot és védelmet is nyújtott a népességnek, amely éppen a nehezen járható vidéknek köszönhetően a török hódoltság ideje alatt is helyben tudott maradni. Itt már az Árpád-korban zajlott fokgazdálkodás, amelynek emléke néhány település nevében (pl. Drávafok)  fennmaradt. A fokok az ártér gazdasági hasznosítására szolgáló mellékágak, amelyek az áradás során az ártéren tartják a vizet, majd annak visszahúzódásakor a vizet visszaengedik a mederbe. Így a megnövekedett vízmennyiség nem önti el a lakott vagy a megművelt területeket. 

Az áradás általában évente három hónapig tartott, és megtermékenyítette a földet, amely ezután rengeteg búzát és kukoricát termett. Ha az áradás után szárazság következett, a réteken legeltethették az állatokat. A kiemelkedő szárazulatok tetején sorakozó házak ritkán voltak veszélyben, de sokszor csak csónakkal közlekedhettek közöttük.