Menu
A XVIII. században lassan visszatelepült és gyarapodásnak indult a lakosság. A megnövekedett népességet az ártéri gazdálkodás már nem tudta eltartani, át kellett térni az intenzívebb mezőgazdasági termelésre, és takarmányozásra. Az árvizek azonban gyakran elöntötték a réteket és tönkretették a szántóföldeket. A XIX-XX. század fordulójára a víz több kárt okozott, mint hasznot.
1845-ben Haas Mihály írta Baranyáról készült összefoglaló munkájában: „A Dráva Zalátánál éri el megyénket ‘s egész a’ Dunábai szakadtáig határt von Verőcze és Baranya közt. Rendetlen, csavargós, alacsony partok közt folyván, szakadatlanul mocsárok kísérik, és ámbár a’ megye erős töltéseket tesz ellene már 1780 óta, mégis áradásaival melléke’ lakosait többször károsítja. Fölszámíthatatlan azon tömérdek munka, mit adózóink e’ folyam mellett, fájdalom, némellykor czéliránytalanul is végeztek már 60 év óta.”
A kanyargós Dráva gyakran változtatta a medrét. A bal parti árteret lefűződött holtágak és mocsarak hálózták be. A török uralom után, a XVIII. században a terület a pécsi püspökség és nagybirtokos családok kezébe került, akiknek érdeke volt a lápvilág megszüntetése és termőterületek létrehozása. Maria Terézia támogatta kezdeményezéseiket, és 1751-ben elrendezte a folyó eliszapolódását okozó vízimalom lebontását. Uralkodása alatt, a XVIII. század második felében megkezdődött a folyó szabályozása, amely sok esetben nem hozott hosszú távú eredményeket. A félkész töltés a XIX. század elején többször átszakadt és az ár a falvakra zúdult. Egy alkalommal Besencénél hidakat és utakat sodort magával, majd a Fekete-vizeken áthaladva a Páli-rév gátját is megrongálta.
Zalátától Vejtiig és Tésenfától a Drávaszabolcs alatti Páli-révig a XIX. század közepére átvágták a folyókanyarulatokat, így a Dráva jóval egyenesebb és rövidebb lett. A Barcstól a Duna-torkolatig terjedő meder átalakítások a XIX. század végére „beágyazódtak”, és a folyó többé-kevésbé elnyerte ma ismert vonalát.
Az árvízjárta területek visszaszorulása és az erdőirtások következtében nőtt a mezőgazdasági termelésbe bevonható földterületek nagysága. Az Ormánság népességének életmódja fokozatosan megváltozott.
A Dráva szabályozásának köszönhetően az ártéri gyűjtögető, halászó életmódról a egyre inkább az állattartásra helyeződött át a a folyó mentén élők megélhetése. Megnőtt a legeltetésbe, takarmányozásba bevonható földterület, így a sertéshizlalás és a csikónevelés lett az ormánsági emberek egyik jellemző jövedelemforrása. Az állattenyésztés elterjedése miatt az egysoros települések „teres” falvakká váltak, amelyek vízjárta, füves, ligetes, kapukkal lezárt területet öleltek körül. Itt legeltek és éjszakáztak a nappal munkára fogott igavonó ökrök és lovak. Még mindig őrzi a falu szerkezetének nyomait például Sósvertike.
Általánosságban elmondható, hogy a parasztgazdaságokban a sertéstenyésztésnek volt a legnagyobb jelentősége. A mangalica különböző fajtáit makkon hízlalták. Ősszel a drávapalkonyai réven hajtották át a kondát, hogy a közösen bérelt szlavóniai tölgyesekben legeltessék az állatokat mindaddig, amíg a makk el nem fogyott. Nem véletlen, hogy Vajszló sertésvására a XVIII-XIX. század fordulójától az Ormánság határain kívül is híressé vált.
Szarvasmarhából a magyar fehér fajta terjedt el az Ormánságban, de csak annyit tartottak, amennyi a háztartások tej és a parasztgazdaságok trágya igényét kielégítette. A XIX. század közepéig ökröket tartottak igavonásra, nagyobb távolságokra viszont lovakat használtak. A téli fagyok beálltáig a lovakat is kihajtották a legelőre. Felügyeletük a gyerekek és az idősebb férfiak dolga volt. A XIX. század végén terjedt el a nagytestű muraközi lovak nevelése, ezeket ugyanis jóval kedvezőbb áron tudták értékesíteni, mint a kisebb testű fajtákat. Ezt a kényesebb fajtát azonban már nem tarthatták kint éjszaka.
Az Ormánságot kelet-nyugati irányban átszelő buckasor településeit nem öntöttel el az ár, így az eltérő adottságok miatt ott a földművelés, azon belül leginkább a gabonatermesztés volt a megélhetés alapja. Az eltérő gazdálkodás a földműves települések szerkezetére is rányomta bélyegét: itt a telkek a gabonaföldekre vezető utak mellett helyezkedtek el. A vízszabályozás után az Ormánság korábban állattartó részein is megnőtt a gabonatermesztés jelentősége, így mára a földművelés lett a vidék lakóinak fő foglalkozása. A XX. században az ormánsági dinnye is fogalommá vált.
