Menu
A Bőköz Fesztivál négy ormánsági kistelepülés, Kémes, Szaporca, Tésenfa, Drávacsehi, valamint a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága Ős-Dráva Látogatóközpontjának összművészeti rendezvénye, amely a falvak egyedi arculatára, jellegzetes hagyományaira, értékeire, a helyi aktivitásokra, az ökoturizmusra, valamint a fesztiválra meghívott művészek, művészcsoportok kreativitására épül.
A fesztivált hagyományteremtő céllal először 2016-ban rendezték meg Magyarország gazdaságilag egyik legszegényebb, de értékeiben egyik leggazdagabb tájegységében, a Bőközben.
Cún és Szaporca között található az Ős-Dráva Látogatóközpont, ami a Duna-Dráva Nemzeti Park területe és a Dráva folyó bemutatása mellett nagy hangsúlyt fektet az ormánsági élet, a tradicionális gazdálkodási formák, a hagyományok bemutatására, valamint a természetvédelmi, gazdálkodási, tájhasználati problémákra tudatosítására. Az épület kilátótornyából nagyszerű kilátás nyílik a környékre.
2012-ben a házat egykori lakója adományozta a szaporcai önkormányzatnak azzal a feltétellel, hogy az épületet meg kell tartani eredeti állapotában. Fiatalok egy lelkes csoportja a falu lakóitól kért és kapott kiállítható tárgyakat és némi adományt. Az adományokból felújították a házat, helyiségeit eredeti funkciójuknak megfelelően állították vissza. Berendezési tárgyakat is gyűjtöttek a már meglévők mellé, hogy bemutatóként is működhessen a tájház.
A helyi védelem alatt álló ház jelenlegi formáját 1929-ben nyerte el, és máig akkori tulajdonosa, Kamu Lajos tudását, ízlését és keze munkáját dicséri. Ő készítette a kovácsoltvas kapuzatot és a palatető dekorációját is. Gyalupadja a hozzá tartozó szerszámokkal viszonylag épen maradt ránk.
Az Ormánság területén a pásztorkodásnak nagy hagyománya volt. Már a középkorban igen fontos volt a terület gazdaságban az állattartás, ez az oszmán korszakban valamint a XVII-XVIII. században sem volt másképpen. A pásztor megnevezés gyűjtőnév – az állattartással foglalkozókat jelöli, akik a tartott, vigyázott állatoktól függően kanászok, juhászok, gulyások, csordások, csikósok… lehetnek. A pásztorok elengendhetetlen segítőtársai a kutyák, melyek segítenek a nyáj/konda/gulya egybetartásában, terelgetésében, vigyázásában. A magyar pásztorok terelő és pásztorkutyái igen sajátos fajták, melyeket napjainkig tenyésztik és használják munkakutyaként. Ezen kutyáknak egyik magyarországi seregszemléje és versenye zajlik a Duna Dráva Nemzeti Parkban.
Ez a rendezvény már régóta a DDNP szervezésében zajlik Szaporcán a DDNP látogatóközpontjában. Ezen rendezvény fő attrakciója során a magyar pásztorkutyák őshonos juhaink hajtásában, terelésében versengenek. A megmérettetésen fontos szempont hogy a kutyák és gazdáik hogyan tudnak együttműködni, miként oldják meg a juhok végigvezetését az akadályokkal nehezített útvonalon.
Hosszú évszázadokon át a legeltető állattartás képezte az ország mezőgazdaságának gerincét. A külföldre hajtott, itt felhizlalt jószágok sokasága miatt Európa éléskamrájának is nevezték hazánkat. A programnak helyszínt adó Ormánság is kiemelt szerepet játszott a lábas jószágok felnevelésében, amit a még máig is fellelhető pásztorhagyományok és eszközök jeleznek.
A hagyományos pásztorviseletek és eszközök alkalmazás közbeni használatát is láthatják az érdeklődők, sőt első kézből ismerhetik meg a pásztorélet sokszor nem is olyan könnyű mivoltát.
A parasztság körében hosszú évszázadokra visszamenően a búcsúk és vásárok jelentették azokat az ünnepi alkalmakat, amikor a parasztember, asszony, legény és leány átléphette a hely és a helyi illem kötöttségét és akár az egész évben csak távolról látott templomtornyok tövében is megfordult, világot látott, más falubeli, más vidéki emberekkel is találkozott. Láthatott ördöghintát, plánétás embert, kintornást, képmutogatót, törpét, majmot, medvét és más különös állatot, s ez rendkívüli, évenként ismétlődő, izgalmas élményt kínált időseknek és fiataloknak egyaránt. Ezáltal a vásár és a búcsú nemcsak egy falu közösségének, hanem egy kisebb tájnak volt közös ünnepe. Olyan intézmény volt, mely bizonyította az egy műveltséget hordozó, az egy értékrendet valló falucsoport kapcsolatainak fenntartását, műveltségének állandó kiegyenlítődését, egy meghatározott körzet eleven vérkeringését, biológiai és szellemi értelemben egyaránt. Alkalmat adott a fiatalság számára az ismerkedésre. Sőt, valamikor a búcsú volt a tisztességes ismerkedésnek szinte egyetlen nyilvános alkalma. Ilyenkor a lányok egész hozományukat, kelengyéjüket magukkal vitték. Több kegyhelyen valóságos leányvásár alakult ki, mely a fiatalok érkezését, s alkalmanként házasságkötését jelentette. E napokon a fiatalság ismerkedésének olykor komoly akadályát képező helyi erkölcs és illem szabályait felfüggesztették. Máriagyűdön az Áldozócsütörtök-napi búcsún nemcsak a katolikusok, hanem a református ifjúság is megjelent, főleg az Alsó-Dráva vidékéről jöttek. A leányok hozták ruháikat, s a búcsú idején többször átöltöztek, bemutatták ruhatárukat. Ilyenkor két táncmulatságot is rendeztek.
Híres volt leányvásáráról a siklósbodonyi búcsú is, mindkét felekezetű ifjúság számára. Ezt a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, azaz a szeptember 14-ét követő vasárnapon tartották, és mind az ormánsági református falvak, mind a hegyföldi katolikusok számára találkozási alkalmat jelentett. Mivel majd’ minden ormánysági falunak volt a szentmártoni hegyen vagy a környező hegyekben szőlője és pincéje, az „alföldiek” itt töltötték ezt a három napot. Szombaton lovaskocsikkal érkeztek és csak hétfő délután indultak hazafelé. Jellemzően azokat a falubeli fiatalokat is elhozták és befogadták pincéikbe, akiknek saját szőlője nem volt. E három nap alatt a pincéknél tartott mulatságok éppen olyan fontosak voltak, mint vasárnap a bodonyi templom búcsújának megtekintése és az esti bálon való részvétel, melyet Siklósbodony mellett a környező falvakban, Hegyszentmárton és Babarcszőlős kocsmáiban is tartottak. A mulatozás vasárnap éjszaka is folytatódott fenn a szőlőben. Zene- és énekszótól volt hangos a hegy, így csalogatták egymás pincéihez az ismerkedni vágyó fiatalságot. Az 1970-es évekig megtartott szőlőhegyi mulatságok és a búcsú szép emléke a mai napig is élénken él az egykori résztvevőkben. Elbeszéléseikből táj, kultúra és hagyomány komplex egysége bontakozik ki előttünk, mely példa értékű lehet napjainkban is. E szép hagyomány felelevenítése megfontolandó, hisz, ahogy annak idején is, szoros személyes kapcsolatok ápolását és kialakítását tenné lehetővé a Ormánság lakói számára, szervesen kötődve a térség hagyományaihoz.
