Menu
Az Ormánság területe is része annak a korai dél-dunántúli reformációnak, mely Sztárai Mihály nevéhez köthető. A drávasztárai születésű pap 1526-ban még ferences szerzetesként harcolt a mohácsi csatában a török ellen. A vesztes csata után ismerkedett meg a reformáció tanaival, 1528-ban otthagyta a rendet és az új vallás tanait kezdte hirdetni. 1544-ben kezdte meg egyházszervező tevékenységét Baranyában és Szlavóniában, élete kockáztatásnak árán 7 éven belül 120 gyülekezetet alapított. Az új vallás nagy hiátust töltött be a török által megszállt területről elmenekült katolikus egyház után maradt űrben. A nemzeti nyelven való prédikáció mellett sokkal régiesebb, személyesebb, egyszerűbb vallásgyakorlást hirdetett.
A protestáns vallások nem fogadják el a szenteket, valamint nem tűrik azok ábrázolását templomaikban. Épp ezért váltak jellemzővé a kazettás mennyezetű, virágornamentikával díszített festett templomok a Dél-Dunántúlon. Zentai Tünde e hímes templomokat bemutató sorozata került kiadásra a Pannonia Könyvek könyvkiadó gondozásában az elmúlt években. A könyvsorozatban részletes ismertetésre kerül a reneszánsz templomfestő hagyományok mintakincsének eredete, vándorlása, időbeli alakulása.
Az ábrázolási tilalom nem csak a templomokra, hanem az otthonokra is vonatkozik. A református magyarság polgárosodó szobáit a falra vagy tálasaikra tett cserépedények díszítették. A régies, házi készítésű bútorzatot a siklósi templomfestő asztalosok festett bútorai szorították ki.
A presbitérium intézményének kiinduló pontja a kálvini etika, és a középkori városi polgárság autonómiájának, önrendelkezési jogának kiterjesztése egy vallásos intézményrendszeren keresztül. A kálvini teológia szerint az egyházközösség tagja nem csak a maga, hanem a közösség minden tagjának cselekedetéért felelősséggel tartozik, ha nem tesz a bűnös cselekedet ellen, maga is bűnössé válik. Ezáltal a tagok egyénileg lettek felelőssé a közösség működésében, az erkölcs megítélésének egyetemessége által. (A presbitérium tevékenysége összefonódott a világi bíráskodás feladatkörével.)
A helyi egyházi vezetőszervek ennek értelmében nem csak vallási feladatot láttak el, fontos társadalmi funkciókat is betöltöttek. A presbitériumi jegyzőkönyvekben sok esetben fellehetők a helyi közösség erkölcsi életére vonatkozó szankciók, bíráskodások. A régiségeket őrző református gyakorlat olyan középkori büntetéseket őrzött meg, mint a köz előtt való megszégyenítés, a pellengér, vagy akár a bikacsökkel való korbácsolás.
A presbitériumok általános elterjedése a XVIII. századra tehető. Tagjait az egyházközösség választotta, ami faluhelyen gyakorlatilag megegyezett a faluközösséggel. A presbiterek választották aztán maguk közül a gondnokot vagy kurátort, a presbitérium fejét. A XX-XXI. századra az intézményre leginkább az egyház világi ügyeinek igazgatása maradt. Feladata az 1950-es évektől a templom körüli közmunkák megszervezése, az egyházadó beszedése, az egyházközösség helyi ügyeinek intézése, a lelkész kifizetése, egyházi vendégségek szervezése volt.
Az egyházközösségek maguk választották papjukat. Unitárius és protestáns területeken a XX. századig működött a papmarasztalás intézménye. A lelkészt ennek értelmében csak egy év időtartamra választották, s csak ha meg voltak elégedve személyével, tevékenységével, akkor marasztalták a következő évre is.
A református közösségek egykézésével, kifordult erkölcsével, abortuszaival, szeretőtartásaival alakult ki a marasztalással szinte ellentétes kihordás szokása. Ennek értelmében, ha a lelkész nem szolgálta ki a helyi közösség igényeit, minden holmiját összeszedve kihordták a falu határán kívül. Maga Kiss Géza kákicsi lelkész is jelentős megpróbáltatások elé állította magát, hogy elsőként írta le saját közössége egykéző gyakorlatának embertelenségét.
A rituális rokonság általánosan elterjedt formája a keresztkomaság mellett a testvérré fogadás intézménye, melyet leggyakrabban komázásnak, mátkázásnak neveznek. A testvérré fogadás rituális cselekedete a húsvéthoz kötődő szokás az Ormánságban.
Az egykéző társadalmakban nagy társadalmi jelentősége volt a vér szerinti rokonság pótlása céljából a keresztkomaságnak (rituális rokonság) és a mátkázásnak (testvérré fogadás intézménye).
A mátkaválasztás során a 13-14 éves lévő lányok választanak maguknak kortársaik közül életre szóló segítséget. Választott mátkájuk lesz az, aki gyermekük születésekor segítségükre lesz, ellátja a gyermekágyast és családját ennivalóval (paszit), s majd ő tartja keresztvíz alá a gyermeket, ő lesz első számú keresztanyja. Rituális ajándékcserével kötik meg életre szóló szerződésüket, a húsvét után következő vasárnapon (mátkázó vasárnap).
A keresztszülőség társadalmi intézménye még szorosabban kötődik a kereszténységhez, hisz itt a keresztvíz alá tartás aktusa teremti meg a rituális rokonságot. E rokonság a gyermek személyén keresztül az egész családhoz kapcsolódik. A keresztszülők felelősséget vállalnak a gyermek sorsáért, erkölcsi neveltetéséért, lelki és anyagi támaszt nyújthattak a gyermek felneveléséhez. Fogadalmuk szerint a valódi szülők elhalálozása esetén vállalták a gyermek felnevelésének feladatát. A keresztszülőségnek különösen nagy a jelentősége a református vidékeken, általában több, akár 6-8 párt is bejegyeztek komának. Ez a nagy létszámú rituális rokonság a vér szerinti rokonság hiányában a gyermekek biztonságos felnevelését szolgálta.
A földbirtokok és jobbágytelkek nagyságátMária Terézia úrbéri rendelete (1767-ben) rögzítette. A területek bejelentésekor a falvaktól távolabbi egykori bérletek és tanyák területét a majorságokhoz jegyezték be. Az ormánsági jobbágyok közös használatú földjei a nagybirtokosok kezébe kerültek, a népesség nagy része viszont negyed- és féltelken volt kénytelen gazdálkodni.
A fenti rendelet alapján születtek meg az összeírások adatait rögzítő úrbéri tabellák, amelyek minden település mellett feltüntették a terület földesurát is. A tabellákban meghatározták továbbá, hogy mennyi és milyen adóval tartoznak földesuruknaka községekben telekkel bíró jobbágyok .
1782-ben II. József feloszlatta több szerzetesrend mellett az Ormánság egyik legnagyobb birtokosának, a klarissza apácáknak a pozsonyi rendházát is, és a birtokaik bevételét a Magyar Királyi Helytartótanács kezelésében álló vallásalaphoz rendelte. Ennek megfelelően a Kamarára szálltak a klarissza apácák ormánsági birtokai .
| A település mai elnevezése | Birtokos (18. század) | Úrbéri tabella |
1 | Bogdása | pécsi káptalan | |
2 | Cún | hg. Batthyány Károly | |
3 | Csányoszró | ||
3a | Kiscsány | gr. Batthyány-Strattmann Ádám | |
3b | Oszró | gr. Batthyány-Strattmann Ádám | |
4 | Diósviszló | hg. Batthyány Károly | |
5 | Drávakeresztúr | pécsi káptalan | |
6 | Drávapiski | hg. Batthyány Károly | |
7 | Felsőszentmárton | pécsi káptalan | |
8 | Kovácshida | hg. Batthyány Károly | |
9 | Szaporca | hg. Batthyány Károly | |
10 | Tésenfa | hg. Batthyány Károly |
A XIX. századtól kezdődően többen megkongatták a vészharangot az ormánsági magyarság egyre erősödő pusztulása miatt. A jobbágyfelszabadítást (1848) követően birtokossá vált parasztcsaládok körében ugyanis általánossá vált az egyetlen gyermek nevelése. Hölbling Miksa, Baranya vármegye főorvosa 1845-ben ezt írta:
„Legtöbb magyar helységeinkben szégyennek tartják a’ menyecskék ha ők házasságuk első 4, sőt 10 évében szülnek, aztán a’ legegészségesb’ és legerősb’ asszony is ritkán szül többet 2 gyermeknél a’ t. lelkészek és kerületi orvos urak’ bizonyítása és köztudomás szerint. Sok menyecske szépségének fönntartása végett akadályozza titkon és bűnös módon a’ szülést, sokat pedig a szegénység visz arra, minthogy tudniillik, egy-egy fél telken sokszor 3-4 család is kénytelen élni.”
A jelenség főként anyagi okokra vezethető vissza. A török hódoltságot követő szabad földfoglalások, az erdőirtások és a dombokon még rendelkezésre álló kisebb paraszti földbérletek egy ideig lehetőséget adtak arra, hogy egy családban több gyermek is földhöz jusson. A XVIII. század végén még kissé nőtt a népesség annak ellenére, hogy Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) miatt a falvak szántóföldi területének növelésére már nem volt lehetőség. A nagybirtokosok majorságai egyre nőttek, és ez ellehetetlenítette új jobbágytelkek kialakítását. Emellett a XIX. századi vízrendezések következtében lecsökkent a vízjárta területek aránya, így az ott folyó ártéri gazdálkodás is jóval kisebb mértékben járult hozzá a családok megélhetéséhez. A jobbágysorból felszabadult parasztgazdák tartottak a földterületeik elaprózódásától, gyermekeik napszámos sorba süllyedésétől, ezért terjedt el körükben a születéskorlátozás.
A népi írók körébe tartozó Kodolányi János rövid ideig, gyermekként élt Vajszlón, az itt szerzett élmények mégis meghatározták írói munkásságát. Földindulás című novellájának középpontjában egy ormánsági család áll, ahol a lány fellázad szüleinek azon elve ellen, hogy a vagyon megtartása érdekében egy családban csak egy utód lehet.
A születéskorlátozás időszaka a XIX. század közepétől a XX. századnak csaknem a közepéig tartott, és alapvető változásokat idézett elő az Ormánság helyi társadalmában. Munkáskéz hiányában ugyanis más vidékekről származó cselédek, napszámosok házasodtak be az egyetlen utóddal– jórészt leánygyermekkel – rendelkező családokba, vagy lettek örökösei gyermektelen házaspároknak. Az 1920-as években az üresen maradt házakba az Alföldről sokgyermekes családokat telepítettek be , azt remélve, hogy az ő példájukat követve megváltoznak majd a gyermekvállalási szokások a falvak eredeti lakói körében is.
Mivel az ormánsági falvak jobbára átvészelték a török hódoltságot és az azt követő zavaros időket, ide svábokat annak idején nem telepítettek, ám Baranya és Somogy vármegyék Ormánsággal határos vidékeire igen. A sváb telepesek a XVIII. században jelentős kedvezményeket kaptak, amely közrejátszott abban, hogy a magyar népességnél nagyobb ütemben gyarapodott közösségük. Amikor a XX. század elején ormánsági falvak néptelenedtek el, tehetősebb sváb gazdák tudtak itt termőföldeket vásárolni.
A XX. század közepének kollektivizálása megfosztotta a gazdákat földjeiktől. A tehetősebb családok gyermekei elhagyták inkább az Ormánságot és a környék nagyobb ipari centrumaiba, például a mecseki bányavidékre költöztek, hiszen ott találtak munkát. Akik helyben maradtak, azok jellemzően a korábbi uradalmi cselédek voltak, az 1960-as években pedig cigány családok tanácsi támogatással költözhettek be az üresen maradt házakba.
Az Ormánság vizenyős területén egészen a XVIII. századig, amikor megkezdődött a mocsarak lecsapolása az állattartás egyes formái – sertéstartás, lótartás, szarvasmarha tartás – voltak a legfontosabb mezőgazdasági ágazatok. Ez részben megmaradt a XIX. századra is, amikor a sertéstenyésztés vált ezen a vidéken a legfontosabb állattenyésztő tevékenységgé, de a lótartás valamint a juhászat is jelentős maradt. Ezeket az állatokat általában igen speciális tudású szakemberek, a pásztorok – elnevezésük attól függött milyen jószágot őriztek – kanászok, juhászok, csikósok, gulyások, csordások őriztek. Ez a társadalmi réteg gyakran zárt közösséget alkotott, a pásztortársadalomba nehéz volt bekerülni. A családjaik egymás között házasodtak, a tudásuk legjavát pedig nem adták egykönnyen át holmi „gyüttmenteknek”, akik egyrészt nem rendelkeztek az elvárt tudással az állattartás/gondozás/vigyázás területén másrészt pedig konkurenciát is jelentettek a többnyire zártnak tekinthető pásztortársadalom számára. Az Ormánság területének pásztorai általában nem pusztán az Ormánságban, hanem legtöbbször a somogyi Dráva-mente és Zselic területén is szolgáltak, de az első világháborút megelőző időszakban Szlavónia nagybirtokaira (Majláth, Erdődy, Héderváry) és attól távolabb is eljártak makkoltatni, ahogy arról Gunda Béla is ír középkori előzményeket említve:
„Az ormánsági pásztorok áthajtották állataikat. elsősorban a disznókat makkoltatásra a szlavóniai hegyekbe. Már 1480-ban az Ormánságtól keletre, a Dráva mellett az erdődi várhoz tartozó Disznórév nevű helyet emítik, ami amellett bizonyít, hogy a Drávától északra lakók itt keltek át állataikkal s ez a migratió nagy történeti múltjára is némi fényt vet. Ezzel a Szlavóniába történő vándorlással magyarázhatjuk azt, hogy a déldunántúli és délszláv pásztorművészetben közös elemeket találunk.”
A pásztorok a falvaktól távol töltötték életük egy jelentős részét, ezért egyes kultúrális elemekhez való ragaszkodásuk másképpen alakult, mint a falusi társadalomé. Értettek gyógyításhoz (állatokéhoz és gyakran emberekéhez is), rontáshoz vagy annak levételéhez, kiváló kutyatenyésztők és kutyabetanítók voltak. A fafaragásnak is mesterei voltak, sajátos művészi formákat létrehozva. Sajátos tudásuk, használati tárgyaik és díszítőművészetük jellegzetessége alakította ki a pásztorművészet igen jellemző stílusformáit, használati eszközeit, művészi világukat, mely a tárgyi alkotásaikban és a szellemi hagyatékukban – zene, tánc, mesék, hitvilág ugyanúgy megismerhető egészet alkot.
A felsőszentmártoni horvátság (és általában a Dráva mentén élő horvát népcsoportok) kiemelt fontosságú identitáseleme a vallásosság, annak alkalmai, helyei, illetve bármely fizikális és virtuális közege. Ennek az oka a környezet református magyarságától való különbözés és a vallásosság ez általi öntudat-elemmé való felértékelődése (a nemzeti, nyelvi és lokális identitások mellett). Továbbá megemlítendő, hogy a horvát nemzeti identitásnak a katolikus eleme igen fontos tényező, és ez Felsőszentmárton, akárcsak a teljes Dráva-menti horvátság esetében is tetten érhető.
A vallásosságon belül fontos részt képeznek a szent helyek, ezen belül a búcsújáró helyek. Felsőszentmárton mellett helyezkedik el Révfalu, egy mára már kihalt, csak turisztikai funkciót betöltő település, mely ugyanakkor a környék teljes horvát, katolikus közege számára fontos búcsújáró-helyként funkcionál. A rendszerváltás után ez a kihalt falucska újra felértékelődött és Jézus szíve, napján, a Pünkösdöt követő második vasárnap utáni pénteken a legtöbb horvát faluból, kiemelten Felsőszentmártonról, Drávakeresztúrról és Drávasztáráról több száz ember zarándokol az árvízvédelmi gáton kialakított kerékpárúton, hogy részt vegyen ezen az egyházi ünnepen.
