Menu
A térség helyi közösségeinek alakulására elsősorban a hátrányos munkaerő-piaci helyzet volt hatással a múltban is. A zömében rossz munkaerőpiaci helyzetű kisfalvak közt vannak olyanok, ahol gyorsan fogy a népesség. Ezek a kedvezőtlen demográfiai struktúrájú, hátrányos helyzetű ingázó aprófalvak Az ingázás célpontját a környező kisebb központok munkahelyei mellett elsősorban a nagyobb pécsi üzemek jelentették a szocialista évtizedekben, a rendszerváltás utáni gazdasági válsághoz kapcsolódó elbocsátásokat megelőző időszakig (pl. Kovácshida, Páprád, Szaporca).
Találkozunk ugyanakkor fogyó népességű, hátrányos helyzetű, de számottevő agrár-szerepkörrel rendelkező falvakat. A mezőgazdaság alacsony tőkevonzó képessége és a munkalehetőségek hiánya miatt ezekből is jelentős az elvándorlás (Pl. Drávafok, Drávaiványi).
Az elöregedő és fogyatkozó népességű falvak esetében a legjellemzőbb tendencia a fiatalok városokba áramlása, illetve a térség prosperáló centrumai felé való elvándorlása. A hagyományosan paraszti életmódot folytató idősebb réteg helyben marad, ezért érdekelt az egészségügyi ellátás és a lokális szolgáltatások minél magasabb szintű működtetésében.(Pl. Magyartelek, Páprád, Téseny)
Egyes, ugyan rossz munkaerő-piaci helyzetű, szegény, ugyanakkor növekvő népességű, de kedvezőtlen demográfiai mutatókkal rendelkező kisfalvak esetében ellenkező népesedési tendenciák rajzolódnak ki. Az alacsony képzettségű, de magasabb termékenységű népesség – jelentős arányban a cigánysághoz tartozó csoportok – domináns jelenléte egyre több településen mutatkozik meg a térségben (pl. Gilvánfa, Hirics, Adorjás, Piskó).
Míg a szociális indíttatású idevándorlás célterületeiként szolgáló településeken nagy arányban vannak jelen azok az elszegényedő családok, akik – elsősorban városi (ipari) – munkahelyüket elveszítve lakhatási költségeik mérséklése ill. a mezőgazdasági termelésben rejlő feltételezett lehetőségek miatt (visszatorlódás) választották lakóhelyként az alacsony ingatlanárakkal jellemezhető falvakat. Ezek a rétegek többnyire csapdahelyzetbe kerültek: a munkalehetőség hiánya és az értékesíthetetlen falusi ház miatt beszorulnak az adott településre; a szociális támogatások kiszélesítésében érdekeltek.(Pl. Kórós, Kisasszonyfa)
A gettósodó falvakban a lakosság nagyobb hányadát teszik ki a hagyományosan magas termékenységi mutatókkal jellemezhető, alacsonyan képzett cigány népességhez tartozó csoportok. A fiatal korstruktúrájú településeken nagy a munkanélküliség és magas a szociális ellátórendszerből élők aránya.
Az Ormánságban a XX. század elején jelentek meg a beások, s a politikai hatalom ösztönzésére költöztek be a falvakba az 1950-es, 1960-as években – az eredeti lakosság további elvándorlását motiválva. Jelenleg számos településen a cigányság képezi a helyi lakosság többségét. A gettósodó települések a legtöbb esetben nem különböztethetők meg egyértelműen a szociális vándorlás célterületeitől, a lakosság igényei mindkét esetben a munkahelyek kialakítása, a szolgáltatások fejlesztése és szociális juttatások bővítése irányába mutatnak. (Pl.: Gilvánfa, Piskó, Lúzsok, Ózdfalu)
A hasadt társadalmú falvak alkotják a hátrányos helyzetű települések egyik, a legtöbb konfliktussal terhelt csoportját. A tradicionálisan paraszti tevékenységet folytató, elöregedő népesség mellé – az olcsón megvásárolható, üresen maradt parasztházakba – eltérő kultúrájú családok költöznek. Körükben magas az alulképzettek, a munkanélküliek, a sokgyermekesek és a romák aránya. A különböző szocializáció, a heterogén érdekek és a deviáns viselkedés falvakra 66 jellemző trendjei (pl. megélhetési bűnözés) miatt komoly ellentétek alakulhatnak ki az egyes rétegek között (pl. Bogdása, Kákics).
Az Ormánság hagyományos társadalomszerkezetében az együtt élő nemzetiségek mindegyikének meg volt a maga helye és szerepe a természeti adottságokra épülő gazdasági munkamegosztásban. Ez a munkamegosztás természetesen alakult ki az évszázadok alatt folyamatosan jellemző betelepülés során, a térség egyre színesedő etnikai képe mellett .
Ebben a hagyományos gazdálkodási szerkezetben a régóta itt élő magyarajkú népességet elsősorban a földtulajdonra alapuló foglalkozásformák jellemezték – így az extenzív állattartás, a földművelés, illetve az ártéri területek természeti kincseire alapuló halászat, pákászat.
A XVII-XVIII. századtól egyes falvakban szigetszerűen betelepülő katolikus horvát népesség jelent meg.
A később beköltöző német származású gazdálkodók szintén az elnéptelenedő falvak területeinek felvásárlásával jutottak birtokokhoz és elsősorban mezőgazdasági tevékenységből éltek.
A migrációs tendenciák ellenére minimális volt a különböző etnikai és felekezeti csoportok közötti átjárás és érintkezés. Ez még a két világháború közötti időszakban is jellemezte a lakosságot. Lassan sajátos etnikai összetétellel és lakossággal rendelkező falvak alakultak ki, zárt közösségekkel. A vegyes lakosságú településeken is megfigyelhető volt az egyes nemzetiségek elkülönülő letelepedése a falvak más-más részein, vagy a cigányság estében gyakran a falvaktól távolabbi telepeken. Ritka volt a vegyes házasság. Az egyes népcsoportoknak megvoltak a maguk ünnepei, szokásai. Az érintkezés szinte egyetlen terepe a helyi gazdasági egymásrautaltság volt.
A XX. század első harmadában a térségben megjelenő, majd egyre jelentősebb közösségeket alkotó beás cigányok hozták magukkal korábban is jellemző kézműves mesterségeiket. A körükben jellemző hagyományos foglalkozások – a kosárfonás, a teknőkészítés és egyéb faeszközök faragása – , s az ezekkel való kereskedés a természeti környezet nyújtotta nyersanyagokra alapult. Ezekkel az új lakóhelyen is ellátták a paraszti gazdaságok eszközszükségleteit. Amellett, hogy kézműves termékekkel szolgálták ki a falvak lakosságát, az első világháborút követően bérmunkásként, idénymunkásként is dolgoztakaz egykézés miatt munkaerőhiánnyal küzdő családi parasztgazdaságoknál. Megélhetésüket még az ártéri erdők kínálta termények (gomba, bogyók, gyógynövények) gyűjtögetése és a saját szükségletek kielégítése mellett azok eladása is biztosította.
A helyi társadalmak integrációját a második világháborút követő időszak sem segítette. A szocialista korszakban felerősödtek a térségben a peremhelyzetben lévő, hagyományosan mezőgazdasági foglalkozási szerkezetű kistelepülések negatív társadalmi-gazdasági folyamatai. A problémákat tovább mélyítették a pártállam intézkedései. A magyar-jugoszláv kapcsolatok megromlása az 1950-es években megpecsételte az Ormánságban élők sorsát. A térség jelentős része fejlesztésre alkalmatlan, szigorúan őrzött határsávvá vált. A területet igyekeztek megtisztítani a rendszeridegen elemektől: pl. a kulákoknak nyilvánított módos gazdákat nagy számban telepítették ki a dráva-menti falvakból különböző munkatáborokba (Kovács T. 2005: 33-34).
A szocialista korszak hajnalától kibontakozó mezőgazdasági kollektivizálást követően sokan hagyták el az ormánsági falvakat is, hogy a közeli ipari centrumokban (Pécsett,a mecseki bányákban) találjanak a továbbiakban megélhetést. Az elvándorlás főként a képzettebb és fiatalabb rétegeket érintette, leginkább a korábbi gazdák leszármazottait. Jellemzően a hagyományosan passzívabb, kevésbé mobil uradalmi cselédség maradt helyben. A közigazgatási körzetesítés és az intézményösszevonások centralista politikája növelte a migrációs hajlandóságot is térségben, hiszen egyre kevesebb munkahely és szolgáltatás maradt helyben elérhető.
Az Ormánság területén élő cigányság társadalmi helyzetében beállt változásnak is fontos meghatározója a XX. század során az országban kibontakozó lassú iparosodás és annak következményei. Tradícionális foglalkozásaik térvesztése és az ebből adódó fokozódó megélhetési problémák jelentkeztek. Ahogy az olcsóbb ipari tömegtermékek miatt csökkent a kereslet az általuk előállított eszközökre, szűkültek a megélhetési lehetőségeik, s egyre inkább a gazdálkodóknál végzett alkalmi munkákra, napszámra szorultak rá. Az 1950-es évek TSz-esítése sem juttatta őket kedvezőbb helyzetbe. Emiatt sokuknak csak a távolabbi ipari munka helyekre történő bejárás biztosított már megélhetést.
A dél-baranyai térségbe telepített kisebb üzemekben inkább az alacsonyabb státuszú, képzetlenebb helyi munkaerő foglalkoztatására kerülhetett sor, és jelentőssé vált a városi munkahelyekre történő ingázás is.
A szocialista időszakban bekövetkezett, az ormánsági települések helyzetét és helyi társadalmát egyaránt meghatározó változás a cigány népesség falvakba történő betelepüléséhez/betelepítéséhez köthető. Már a Rákosi-rendszerben sor került a beások erőszakos kitelepítésére a határzárat képező Dráva-menti ártéri erdőségekből. A beköltözéseket a pártállami nyomás, a célul kitűzött telep felszámolási program az 1960-as évtizedtől és a cigányságnak nyűjtott lakástámogatás egyaránt befolyásolta.
Az 1960-as években a pártállam lakhatáspolitikájának eredményeként cigány családok tanácsi támogatással költözhettek be a falvak üresen maradt házaiba. Az eltérő kultúrájú cigány népesség megjelenése, az ingatlanok értékének csökkenése egyaránt tovább erősítette a korábbi népesség elvándorlásának ütemét. Ennek a folyamatnak az eredményeként olyan települések is kialakultak, ahol a korábbi népesség majdnem, vagy teljesen kicserélődött és nagyobb részben a cigányság által lakott falvakká váltak.
A rendszerváltást követően azután mind az Ormánságon belüli, mind pedig a térségen kívüli nagyipari munkavállalás lehetőségei beszűkültek, s ez talán még hátrányosabb helyzetbe hozta a helyi alacsonyan képzett cigány munkaerőt is.
A rendszerváltás után a kistelepülési munkahelyek száma jelentősen – még az országos átlagot is meghaladó mértékben-esett vissza az Ormánságban. A termelőszövetkezetek felbomlása, a helyi gazdaság egyéb területeinek leépülése újabb elvándorlási hullámot indított el – ezúttal is a fiatal, munkaképes lakosságot érintette legnagyobb mértékben. Az elköltözések alacsony ingatlanpiaci árakat eredményeztek, ezáltal az ormánsági falvak egyben a szociális indíttatású bevándorlás célterületeivé váltak. Még inkább szétforgácsolódtak a helyi közösségek. Felerősödött a hátrányos helyzetű népesség beáramlása. Az állami bérlakások privatizálását követően ugyanis felélénkült a nagyvárosi lakáspiac, és elkezdődött a hátralékok miatt csapdahelyzetbe került, alacsony státuszú népesség kiköltözése a városi centrumoktól távolabb fekvő falvakba. Ez a jelenség összekapcsolódott az ipari munkahelyek leépülésével, és az elsőgenerációs városlakók deprivált csoportjainak visszatorlódásával a mezőgazdasági kényszervállalkozások és az alkalmi mezőgazdasági munkavállalás irányába.
A gazdasági központoktól távol fekvő kistelepülések jellemző válságjelenségei kivétel nélkül megfigyelhetők az ormánsági térségben. Magas az idős, inaktív népesség aránya, ezzel együtt magas a fiatalos korszerkezettel jellemezhető, marginalizálódott csoportok jelenléte is. A legsúlyosabb problémák és konfliktusok a hasadt társadalmú településeket érintik, ahol egymástól eltérő kultúrával, etnicitással és gazdasági stratégiával jellemezhető rétegek konfliktusokkal jellemezhető együttélését figyelhetjük meg. Az ormánsági falvak népességére jellemző a szociális ellátórendszerektől való nagyfokú függés, a deprivált csoportokra jellemző deviáns viselkedési formák elterjedtsége, a kiszolgáltatottság, kilátástalanság, kiábrándultság és frusztráció. Ezek a jelenségek a migrációs tendenciák eredményeként összekapcsolódnak a társadalmi konszenzus hiányával.
A cigányság az évszázadok során vándorló életmódot folytatott, azonban a történelem folyamán, sokszor szabad akaratukból, sokszor kényszer hatására letelepedtek, hazájuktól távol, különböző országokban. Ez lakhatási módjukra erős hatással volt, hiszen legtöbb esetben abból építkeztek, amit a természetben találtak. Épületeik, így minden területen más-más „stílust” mutattak.
Sátor: A vándorló cigányok nélkülözhetetlen felszerelése volt a szekér, a sátor és a ló. A vándorkaravánok, gyakran 20-30 fős sátras, bódés szekérből összeálló csoporttá váltak, melynek főnöke, vezetője, azaz a vajda mindig a legokosabb cigány volt. A vajda mondta meg az az egész kompánia számára, hogy merre vándoroljanak, és hol telepedjenek le. A letelepedési időszak általában ősztől, a hidegebb hónapok beálltával kezdődött és egészen tavaszig eltartott. Ilyenkor az erdők szélén vertek sátrat, biztosítva a hideg hónapok átvészeléséhez szükséges tüzelőanyagot. A sátrak nagy különbözőségeket mutatnak mind minőségi szempontból, mind megjelenés szempontjából, az anyagi javakat figyelembe vétele mellett. A díszesebb, állatbőrből készült sátrakat módosabb, tehetősebb vándorcigányok lakták, melyek az időjárás ellen sokkal nagyobb védelmet nyújtottak lakóiknak. Elkerülve a bázásokat és a hideget, egészségesebb lakókörnyezet alakult ki. Méretét és szerkezetét tekintve akkora sátrakat állítottak, hogy a vándor család mellett sokszor a lovak is elfértek, helyet kaptak a sátor alatt. A szegényebb cigányok egyszerű háromszög sátrakban laktak, a szerény méretekből adódóan zsúfoltan körülmények között. Lovaik elhelyezésére külön lombsátor állítottak. Az esetek nagy részében a szegényebb családok sátrait belülről pokróc borította, majd kifelé haladva, leveles ágakkal borították hézagmentesen. Az építmény tetejére attól függően mit találtak a közeli területeken fedésként nádat, vagy napraforgót használtak. A sátrakat árokkal vették körül elkerülve a beázást. A sátrak közepén hagyott lyuk biztosította az állandóan, éjjel–nappal égő tűz füstjének kiszellőzését.
Putri: A XVIII. századot követően erősen korlátozták a cigányok vándorlását, több határozatot is hoztak a cigányok letelepítésére a falvak határaiban kijelölt területeken. A falu ezen részeit nevezték putrinak. A letelepedési határozat teljes mértékben megváltoztatta, sokszor ellehetetlenítette az addig vándorló cigányok életét. A faluról falura való utazás biztosította megélhetésüket, mesterségükre a helyváltoztatásnak köszönhetően folyamatosan szükség volt. Ilyen mesterségnek számított, a késélezés, a teknővájás és az üstfoltozás is. A letelepedési kötelezettséggel egyre lehetetlenebb, szegényebb körülmények közé kerültek, hiszen a falvakban nem állt rendelkezésre annyi munka mint amennyi mesterségét űzni próbáló cigány a faluban volt. Voltak olyan családok, akik nem engedtek a hatalomnak, és a letelepedési kötelezettséget elkerülvén, nyugatabbi országokba vándoroltak. A cigány putrik földbe vájt lakásokból, viskókból, kunyhókból álló falu széli településrészek lettek, ahova letelepedési határozat értelmében telepítették a vándorló cigányságot.
Földbe vájt lakás: A vándorló életmódot kényszerből maguk után hagyott cigányok áttértek az épített sátorról a természetből vett szilárdabb építőanyagokra. A földbe vájt lakások nagyon szerény mérettel rendelkező 3*3, 3*4 méteres kiterjedésben épülő domboldalba vájt lyukak. Ebben az „építési rendszerben” a tető és a falak adottak voltak, a kivájás végeredményeként egyetlen falat kellett csak megépíteni. Ezen általában egyetlen ajtónyílás, ritkább esetben az ajtó mellé ablakkal is társult, így több fény jutott be az amúgy sötét házba. Az épített falat sárral tapasztott fa oszlopok tartották. A belső föld padló szalmaterítéssel tettek komfortosabbá.
Viskó: A putrik nagy részét képző viskók a lehető legrövidebb idő alatt, a legkevesebb anyagból és legegyszerűbb módszerrel épített teljesen komfort nélküli épületek, melyek felépítéséhez nem volt szükséges különlegesebb szakértelemre. Ennélfogva nem nyújtottak túl sok védelmet az időjárás viszontagságai ellen, így a betegségek gyakran sújtották lakóit. A viskókat abból építették, amit a közelben találtak. Legtöbb esetben faoszlopokhoz rögzített lécvázra, vagy nádra felvitt sártapasztás alkotta a falszerkezetet, a tetőt pedig legtöbb esetben nád borította. Az épületek sok tekintetben mutattak különbözőségeket, mivel az egyes területeken eltérő természeti adottságok, így eltérő építésre is használható anyagok álltak rendelkezésre. Az építkezésekhez gyakran a lerakókban talált anyagokat is felhasználták. Ezek az egy, két helységből álló házak sokszor 8-10 tagú családnak adtak otthont.
Fakunyhók: Az erdők szélén letelepedő cigányok lomb kunyhóit az idő folyamán felváltották a fakunyhók. Az erdő sok lehetőséget biztosított lakóinak, volt elegendő fa az építkezéshez és a téli időszak fűtési igényének kielégítéshez is. A fa kunyhókat szorosan egymás mellé helyezett fa oszlopokból építették fel, melynek hézagait sárral tapasztották be, más esetekben léccel, fadarabokkal burkolták el.
Vályogházak: A cigányság építkezési szokásai mindig is természetközeli jelleget mutattak, lévén, hogy abból építkeztek, amit találtak. Így teljesen eltérő épületek születtek a különböző tájegységeken. Az először vándorló, sátorban élő cigányság a letelepedést követően eljutott egészen a vályogvetés mesterségéig, ami egyben megélhetésük biztosítéka lett. Épületeiket vályogtéglából építették, de vert fallal is készítették földaljzatú házaikat.
A városiasodás és annak következményei a horvát közösségekre
Az 1960-es évektől a termelőszövetkezetek megalakulásával és a környező városok és más vonzáskörzeti központok fejlődésével egyre jelentősebb mértékben megindult a falvakból való elvándorlás. Ez a horvát falvak lakosságát is érintette. Kezdetben az ingázás vagy a hetelés volt csak a jellemző – Sellye, Vajszló, Siklós mellett Pécsre a vízműbe, bányába, erőműbe, Szigetvárra a cipőgyárba, illetve Barcsra a fafeldolgozó ipari létesítményekbe jártak elsősorban. Ez az 1970-es években, amikor már az agrárágazat és az ipari munkahelyek által biztosított megélhetés között egyre erőteljesebb volt a különbség és az ingázó generáció családot alapított egyre jellemzőbb lett a beköltözés az említett központokba. Ekkor alakultak meg a horvát kisebbségi csoportok városi közösségei. Ekkor alakul meg Pécsett a horvát óvoda (akkor még horvátszerb nyelvű), és a nyolcvanas évekre ez az óvodai generáció kikényszeríti az 1952 óta működő pécsi horvát-szerb általános iskola kiegészítését egy gimnáziummal is. Ezek a közösségek már nyelvhasználatban nem tudták biztosítani az egykori falusi közeget, de gyermekeiknek szerették volna átadni a kultúrájuk alapkövét, a nyelvet valamint a szellemi kultúra egyes elemeit. Erre jöttek létre az említett oktatási intézmények valamint olyan kulturális civil szervezetek mint a néptánc-együttesek, zenekarok, kézműves szakkörök… Ezek közül az 1970-es és az 1980-as években igen fontos volt a Pécsi August Šenoa klub, melynek épületét az akkor sikeres Drávagyöngye MGTSZ Drávasztáráról biztosította az Esze Tamás utcában. Ugyanitt meg kell említenünk a Baranya táncegyüttest is, mely elsősorban a Janus Pannonius Tanárképző Főiskolán tanuló Pécs környéki, Dráva-menti és más területekről érkező horvát és részben szerb fiatalokból jött létre.
A Dráva mentén elhelyezkedő horvát falvak lakossága Pécs után legnagyobb mértékben Sellyére és Barcsra költözött, de a messzebbi főváros környéki kolóniák (Dunaújváros, egyes budapesti kerületek) is ezidőtájt jöttek létre.
Ezt a városiasodási/urbanizációs folyamatot az 1990-es évek a megjelenő munkanélküliséggel és egzisztenciális bizonytalansággal csak tovább fokozta. sajnos az elköltözés egyre jelentősebbé vált.
A városi közegben napjainkban már igen fejlett, és a magyar kisebbségi önkormányzatiság által létrehozott kisebbségi infrastruktúra jött létre. Ezen intézmények – az előbbiek mellet pl. a Pécsi Horvát Színház, a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete ma már nem pusztán a városi lakosság számára de a még jelentős számban a falusi közegben élők felé is kultúrát, oktatást, tudományt stb. szerveznek, közvetítenek.
