A magyarság és a vonós zene, a vonós zenekari hagyomány. Cigányzene és a népies műdal

A magyar nyelvterületen máig élő hangszeres népzenei hagyomány legelterjedtebb formációja a vonószenekar. Ennek elsősorban történeti és kultúrtörténeti okai vannak, melyek széles körben ismertek. A magyar szállásterületen a XIX-XX. század fordulójára a zeneszolgáltatásban  vonósbandák szinte teljes mértékben kiszorították a  régebbi, zömmel szólisztikus, és csak ritkábban zenei együtteseket alkotó hangszereket (pl. a dudát, tekerőt, furulyákat). Mindez éppen abban a történeti pillanatban zajlott, amikor a nemzeti magyar karakter kulturális és politikai újrafogalmazása is zajlott.  Megszületett és óriási erővel terjedt el a nemzeti karakterű népies műzene, mely ezt a zenekari formát preferálta, így ez lett az a zenei formáció, mely meghatározó és alapvető elemévé vált a nemzeti karakter megrajzolásának. 

A kamarazenélésnek a magyar zenefolklórban szervesült vonós formációi ugyan régiónként és koronként változó képet mutatnak, de a hegedű–brácsa–bőgő alapfelállás, esetenként annak egyes tagjait megkettőző, vagy egyéb vonósokkal bővített, illetve cimbalommal és rezgőnyelves fafúvósokkal (tárogató, klarinét) kiegészített zenekarai a zeneszolgáltatás legáltalánosabb testületeivé váltak. Ezeknek a vonós-zenei szolgáltatóknak a kiemelkedő képviselői a cigányok és a cigányzenekarok lettek. Vannak a Kárpát-medencében olyan területek, ahol a paraszt-bandák, parasztokból alakult zenekarok szolgálták ki a szélesebb közösség zenei igényeit, de többnyire nem ez volt a jellemző. A cigányok  egy része professzionális zenésszé vált. Egyik részük, a városi közegben, kizárólag a népies műzene híres előadóivá vált, melyet ma magyar-nótaként szoktunk leggyakrabban nevezni. A falusi környezetben élő muzsikus cigányoknak igazodniuk kellett a városban nem ismert zenei igényekhez is, ami a népzene régi rétegének szolgáltatóiként a szólisztikus hangszereken játszó zenészeknek volt korábban a feladata. Ezért a falusi közegekben a XIX. századtól a cigányzenekarok átvették a korábbi, nem vonószenekari repertoárt is, akárcsak a népzene egyes rétegeinek – elsősorban a tánczene – régebbi rétegeit, de  modernizációs kényszerű helyzetükben a modern nemzeti zenei repertoár és a népies műdalok egyre jelentősebb szeletett vettek ki az idő és a közízlés változásával. A második világháborút követően a falusi életmód alapvetően megváltozott, a zenei közeg is, egyre erőteljesebben hatolt be a városi zene a falu közegébe. A globalizáció és az egyre gyorsuló modernizáció a XX. század végétől a klasszikus falusi létformák utolsó maradékait is átformálták. Napjainkban a hagyományőrzőnek mondható területeken is már erőteljesebb a városi zene hatása és jelenléte, mint a még létező népzenei anyanyelv esetleg fellelhető töredékei.

Az 1970-es években Magyarországon megindult egy fiatalok által kezdeményezett népzenei-néptáncos megújulás, mely a népi kultúra több szeletét is érintette, ez a Táncházmozgalom volt. Ennek hatása ma már nem csak kárpát-medencei, hanem globális kulturális szinteken is mérhető. E mozgalom elsődlegesen a táncot és annak kísérőzenéjét értékelte fel, ez utóbbiban pedig elsősorban az igen elterjedt vonószenei formát az mellett, hogy a magyar furulya, tekerő, duda, tárogatózene… is egy új reneszánsz lendületével kezdett élőbbé válni. Napjainkban e mozgalomnak köszönhetően a falusi parasztzene, melynek hordozói nagyrészt szintén cigányok voltak, igen jelentős mértékben felfejlődött, számos intézményben tanítják annak gyakorlatát és igen kiterjedt irodalma van e zenélés gyakorlati tanulásának, kutatásának, a falusi népzenét tanítják a Zeneakadémián.

A népies műdal és a népzene határa az idő haladtával egyre inkább egy széles sávvá alakult, mely felvetette a kérdést, különösen a második világháborút követően, hogy mennyire tekinthetjük népzenei és mennyire műzenei produktumnak a magyar-nótát. A választ e kérdésre többen is megadták, de több szerző több fajta meggyőződéssel, így több megközelítést is alkotott. A zenével tudományként vagy szeretetből foglalkozók egy része a régies formákat (régi stílusú, pentaton vagy kvintváltós dalok) mint megőrzendő, kiemelt értékekként tekintik, melyek prioritást érdemelnek a teljes zenei hagyatékunkban. Mások pedig a teljes megismerhető (népi)dalkincset, mint egységet tekintik értéknek, függetlenül annak új vagy régi stílusú jellegétől, vagy esetleg népies műdal voltától (lásd Sárosi Bálint cikkeit az ajánlott irodalmakban).

Ebben a vitában nem tudunk jelentősebb előrelépést tenni mi magunk sem, különösen úgy, hogy az ormánsági magyar népzenében a polgárosultabb dalok és ízlésvilág ugyanúgy jelen van, mint a pásztortársadalom régiesebb dallamanyaga.