Menu
Az Ormánságra jellemző önellátás keretében a paraszti háztatások bútoraikat, szerszámaikat, ruházatukat maguk készítették. A férfiak mind kiváló fafaragók voltak. Az ártéri erdő, az őshonos faj, a tölgy biztosította az alapanyagot. Rövid nyelű, ferde élű fejszével bárdolták a talpas vázas házaik gerendaszerkezetét, készítették a szökrönyeiket (azaz ácsolt ládáikat), bútoraikat, sírjeleiket is.
A bárdolt technikával készült ácsolt szerkezetek szeget nem tartalmaztak, s a bárdolt faanyagot csapolásokkal illesztették össze. A keményfából, a rostok átvágása nélkül készült szerkezetek jóval tartósabbak voltak az asztalos műhelyekben használt fűrészelt, puha fenyőnél. A férfiak telente kifaragták egy-egy ház gerendázatát, melyeket aztán vásárokban árultak.
Az ormánsági famegmunkálás hagyományait őrzi Szatyor Győző bogdásai származású szobrász.
A madár alakban elképzelt emberi lélek ábrázolása az ókorig nyúlik vissza. Európában való elterjedésének fontos állomása az ókeresztény művészet, ahol a galambként értelmezett madárral a jó lelket szimbolizálták. Idővel a madárábrázolásokhoz kapcsolódó vallási tartalom elmaradt, helyébe többnyire szerelmi értelmezés lépett népművészet története során.
Az Európa-szerte elterjedt madár motívum a magyar népművészetben is jelentős helyet foglal el. A madár -népi ornamentika növényi és állati motívumaira általában jellemző módon – néhány késői példától eltekintve stilizált formában jelenik meg. Leggyakrabban a síkdíszítményeken, kötött kompozícióban, de bizonyos szerepkörökben önálló madárfigurák is előfordulnak.
A legtovább a pásztorság kezén fennmaradt szentlélek-madarat egyetlen fadarabból készítették, vékony lemezekre hasogatott farokkal és szárnyakkal. Készülhetett lélekmadár kifújt tojásból is, papírból hajtogatott szárnyakkal. Eredeti jelentése az európai gyakorlathoz hasonlóan, már alig ismert, de fontosságát, eredeti funkcióját mutatja a néphagyomány által megőrzött gyakorlat, mely szerint a lélek – madarat a szentsarokba, az asztal fölé volt szokás függeszteni.
A református felekezetűek szabadabb gondolkodásmódja temetkezési szokásaikban, sírjeleiken is megmutatkozott. A szigorú kereszt helyett faragott fejfákat készítettek. A kelet-nyugati tájolású sírokban a halottakat arccal kelet felé helyezték el. A fejfa a nyugati oldalon állt, kifelé nézett. Jellemző volt a padmajos, azaz a part alá való temetkezés. A fejfának való faanyagot előre elkészítették, a temetkezésnél a komák segítettek. Ők ásták a sírt, vitték a koporsót, ők faragták meg a fejfát. Csak a XIX-XX. század fordulója táján jelentek meg a fejfaírók. A menyecskék, nagylányok fejfáját életfa szerűen feldíszítették. Temetőiket rendszerint a falvaknál is magasabban lévő árvízmentes területeken helyezték el.
A parasztságra jellemző háziipar, az önellátás, nagyon sokáig meghatározó maradt az ormánsági parasztság körében, így öltözködésében is. Nem csak az öltözetrabok nagy részét, de azoknak anyagát is maguk állították elő. Hosszú évszázadokig igen jelentős szerepet töltött be a gazdálkodásban a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból egykor teljes egészében biztosították a család és a gazdaság textilszükségletét. Az öltözetüknek csak egy-egy darabja származott a parasztságot is kiszolgáló kézműves rétegtől.
A vásznat az őshonos kenderből illetve lenből szőtték. A két növény elterjedési területe különbségeket mutat, mely a rostnövények feldolgozásának módjában sokáig nyomon követhető. Ormánság a lenes kultúrájú területek közé tartozott, csak később vette át a len szerepét a kender, majd a gyári pamutszál alkalmazása. A térségben csak a XIX. század közepén jelentek meg olyan vándorkereskedők, akiktől a szövőpamutot a parasztság beszerezhette. A XIX-XX. században a legfinomabb vászon a vékony gyári szálból, „hizonából/hezonából” készült. A következő minőséget a „pamut vászon” jelentette, melyet ugyancsak gyári pamutfonalból szőttek. A „feles”, vászonhoz” a pamutszálat és a házilag előállított lenfonalat szőtték egybe oly módon, hogy az erősebb len felvetőszálba vetették bele a pamutszálat. Természetesen készítettek tiszta len és kendervásznat is, ez utóbbit nem az öltözködésben, hanem a háztartásban hasznosították.
A házi vászon dísztelen egyszerűsége megmaradt a fehér gyász hagyományában is. A dél-dunántúli református magyarság körében ugyanis a gyász színe a huszadik század közepéig is nem a fekete, hanem a fehér volt, illetve esetenként megjelennek a sáfránnyal sárgított halottas vásznak emlékei.
A tiszta fehér vászon használata az öltözetben státusz- és korjelző szereppel is bírt. „A „fehércseléd, vászoncseléd” kifejezéseink őrzik a magyar parasztasszonyokat századokig jellemző fehér vászonöltözet emlékét, amikor is a vászonruha nemcsak alsóruhaként, de nyári dologidőben munkaruhaként is szolgált. (MN IV.: 591) Gáborján Aliz véleménye szerint a magyar parasztság öltözetére nem mindig volt jellemző a színtelenség. A honfoglalók magukkal hozott keleties öltözete színes lehetett, s később a török hódoltság hatására ismét felelevenedhetett a középkori európai parasztság öltözetétől eltérő, keleti szabásvonalat mutató, színes öltözködés (egyenes és derékszögű vonalak). A magyarországi parasztság XVIII. századi elszegényedése azonban az öltözködésben is visszalépést jelentett, „az öltözet visszafehéredett”.
Az ormánsági vászonszövés jelentőségéről, mint a néprajzi csoport fontos ismertető jegyéről Zentai János is megemlékezik. A több alapanyagból és technikával szőtt vásznaknak sok változata ismert az egészen finom bodorvászontól, szádától, a kenderből készült csepün keresztül az egészen sűrűre szőtt esőabroszokig. Kelet-Ormánság, azaz a Bőköz ebben a tekintetben is sok hasonlóságot mutat a szomszédos Külső-Drávaszöggel. A térségben igen későn és kis számban jelentek meg a takácscéhek, csak a XIX. századból vannak róluk szóló adataink. A bonyolultabb szövésminták sok esetben a takácsmesterektől tanult díszítőtechnikák hatását tükrözik.
A legszebben mintázott textilek az ünnepre készült kosártakaró abroszok (paszitos abroszok) illetve a halottas vásznak. Jellemző volt szövésben a fehéren-fehér mintázat, a vastagabb fehér fonalsorok beiktatásával vagy szálbehúzással egyszerű mértani formákat szőttek a vászonba. Bonyolult szövéstechnikájukkal a teljes vásznat egyenletes mértani formákkal tudták mintázni, melyet „darázslépesnek” neveztek.
A fehér mellett a magyarság a piros, esetleg bordó színt használta, egyszerűbb mértani elemeket, csillagokat, a tövükkel egymásnak fordított tulipánokat, a keleti magyar csoportoknál is jellemző úgynevezett „asztallábas” mintát szőttek, illetve megjelentek egészen bonyolult növényábrázolások is. Az abroszokon, kendőkön a mintázott csíkok közé levegős hézagokat iktatnak, hasonlóan a somogyi és drávaszögi textilekhez.
A magyar és a horvát szőttesek színhasználatban és motívumkincsben jelentős különbségeket mutatnak. „Lakócsán és a környező falvakban lakó horvátok igen erőteljes, vörös, fekete-vörös, fekete és fehér ingujjakat és lepedőket díszítő szőttesei. Ugyanitt gyapjúból szőttek színesen csíkozott szoknya- és kötényanyagokat, takarókat, szőnyegeket.”
A huszadik század második felére az Ormánságban is kevesen őrizték meg a szövés hagyományát. A legkiemelkedőbb alkotó a szaporcai születésű Soós Pálné Kovács Margit a népművészet mestere volt. A Baranya Megyei Háziipari Szövetkezet tagja volt, tanfolyamokat vezetett, kézműves táborokban tanította az ormánsági szőttesek mintakincsét, idős korában is készítette „darázslépes, ablakos, gyűrűs, madaras” stb. szőtteseit. Oktató és hagyományőrző munkáját 1988-ban népi iparművész címmel ismerték el, majd 1998-ban szövő tudásáért kapta meg a Népművészet Mestere díjat.
A tojás az emberiség ősi, és festett alakjában is igen elterjedt kultikus és szimbolikus tárgya. Hazánkban a tojáshímzés hagyományos vonásai a parasztság kezén maradtak fenn legtovább, bizonyos mértékig a paraszti díszítőművészet újkori kivirágzásának köszönhetően. A tojásírás tudománya anyáról leányra, nagyanyáról unokára szállt. Különleges szertartás volt minden vidéken, így az Ormánságban is. Magához a tojások elkészítéséhez, a mintákhoz és az ajándékozáshoz is számos hiedelem fűződött. A napjainkban is élő húsvéti tojásfestés és ajándékozás gyakorlata mellett a hímestojás az egész életutat végigkísérte a parasztság életében.
Az ormánsági gazdák értettek a szőlőművelés, borkészítés tudományához, holott a Dráva és a Fekete víz által bebarangolt Ormánságban kevés a szőlő-és bortermelésre alkalmas terület. Hagyományosan az ormánsági falvak törekvőbb lakói a Villányi-hegység nyugati vonulatán művelték szőlőiket, elsősorban Hegyszentmárton és Diósviszló határában. A szőlők hagyományos tőkés művelése sok földmunkát igényelt. A tőkéket tavasszal ki-, télen bekapálták, vagyis földdel befedték, valamint a kettő közt háromszor „megújították”, azaz megkapálták a gazosodás ellen. Az átlagosan 400 négyszögölnyi szőlőbirtokok mellett, nagyobb szőlővel rendelkező szőlősgazdáknak vincellérek (vincellér: a szőlő műveléséhez jól értő, nagy gyakorlattal rendelkező szakember, fogadott bérmunkás) segítettek a szőlőművelésében. Feladatuk volt a kapálás felett a szőlő kötözése, tetejének levágása, és a zöldmunka, azaz a felesleges zöld hajtások letördelése. Az oltást, metszést és a permetezést rendszerint a tulajdonosok maguk végezték, hacsak külön juttatás fejében vincellérjeikkel másképp meg nem alkudtak. A talaj minőségének javítása céljából telente istállótrágyát hordtak a bekapált szőlőtőkék közé.
A permetezést rézgáliccal végezték, amihez még meszet kevertek. E permetlével háromszor kezelték le a szőlőket egy év során, melyet a permetezőkanna elterjedése előtt vödörből kis seprűvel locsoltak a tőkékre.
Metszéskor a bakművelésű tőkefejeken 3-4 szál vastag vesszőt, ezeken pedig 1-3 szemet, azaz rügyet hagytak. Mikor a tőkefejen meghagyott 3-4 vessző metszés után elérte az 50-70 cm-es hosszt, raffiával felkötötték a karó hegyéig, a tetejét Péter-Pál napjára levágták.
A kiveszett tőkék pótlására a „lebujtás” vagy a szőlőoltás technikáját is használták. „Lebujtás” esetén a szomszédos tőke hosszúra hagyott vesszőjét bújtatták a föld alá, de a legtöbb gazda oltani is tudott. A vad alanyra ék alakban nemes szőlő vesszőjét oltották. Az oltványokat fűrészporba, később perlitbe beletűzködték, ládában, fűtött helységben, kályha mellett tartották, locsolták. Idővel az oltványok kihajtottak, mikor elég erősek voltak már, tavasszal kiültették azokat. Nagy telepítéshez általában megvásárolták az oltványokat.
Az 1970-es évek során a legtöbb gazda modernizálta szőlőit, a hagyományos tőkés művelési módot jellemzően felváltotta a kordonos művelés, helyi szóhasználattal a „lugas” telepítése. Ez a művelési mód már valamivel kevesebb szőlőbeli munkát igényelt, s idővel az első rotációs kapák is megjelentek. A környékbeli parasztgazdák számára nemcsak magának a szőlőnek a birtoklása, hanem annak korszerű művelése, szép rendben tartása is társadalmi presztízst jelent, jelentett.
Az 1940-es években termelt fehérborok elsősorban az olaszrizling és a bánáti rizling, a hárslevelű. Vörösbornak jellemzően kadarkát és portugisert termesztettek. Természetesen a filoxéravész után megjelenő direkttermők, a noha (azaz Noah), othello, „szájbert” (azaz Seibel) sem maradhattak ki a repertoárból. Az ültetvények jellemzően vegyes fajtájú tőkékből álltak, hisz sokszor az éppen rendelkezésre álló fajtával pótolták a kiveszett tőkéket. Ennek megfelelően gyakran a vegyes fehér és vegyes vörös borokat készítettek. „Fixli”-nek nevezték, amikor mindent egybe szüreteltek és dolgoztak fel, azaz a fehér, vörös, csemege és borszőlőt.
A bor minősége elsősorban a hordók tisztántartásán múlt, a dohos hordó elrontotta a bor ízét. Szüret előtt minden évben kiforrázták a hordókat. Emellett az igényes gazdák még arra is figyelmet fordítottak, hogy a rohadt szőlőt kiválogatták, hogy ne kerüljön bele a borba. A borral teli hordókat rendszeresen ellenőrizték, ahogy a bor fogyott, egyre kisebb hordókba fejtették, hogy „ne legyen darabon”, azaz az levegővel érintkezve ne oxidálódjon.
A kornak megfelelő gyakorlat szerint csiger bort is készítettek, enyhén alkoholos üdítő italt. Magasabb tannin tartalma miatt a vörös csiger állt el jobban, így ebből készítettek többet.
A paraszti munkaszervezetben fontos helyet foglalnak el a társasmunkák, a közösségben végzett munkák. Az együtt végzett munkák során egy közösség tagjai nem csak segítséget nyújtottak egymásnak egy adott munkában, vagy egy munkafolyamat meggyorsításában, hanem arra is szolgált, hogy a közös munkavégzés során a közösségi tudatukat is kielégítsék. A közös munkaszervezet alapja a közösség tagjainak egymáshoz való bonyolult vérségi, műrokonsági, lokális, gazdasági és emberi viszonyai voltak. Nem csak a paraszti termelés része ez, hanem a kulturális, erkölcsi és vallási élet, a társadalomszervezet jellemzője és kifejezője is egyben. Tükröződik benne, hogy az együtt dolgozók milyen vérségi vagy lokális kapcsolatban vannak egymással, milyen nagy a munkák gazdasági jelentősége, a társadalom milyen rétegei segítik egymást. Az Ormánság egykéző társadalma esetében a közösen végzett munkaszervezet alapját a vérszerinti rokonságot pótló műrokonsági rendszer, a keresztkomaság adta.
A munka ellenértékeként csak méltányosan megállapított munka szerepelhetett, a segítség szívesség, vagy kölcsönmunka visszasegítés fejében egyenlő mértékű munka elvégzése egyenlíti ki a tartozást (munkaerő kölcsönzés).
Kodolányi János 1954-es ormánsági kutatása – Nagycsányon és Besencén – alapján 100 évre visszamenőleg ismerhette a paraszti társas munkákat a gyakorlat és az emlékezet. Ezek a következők: trágyahordás, ugar feltörése, aratás, gabona behordása, nyomtatás, cséplőgép melletti munka, szüret, favágás, erdőgondozás, disznótartás, lovak éjszakai legeltetése, halászat, disznóölés, kender és len megmunkálása, mosás, kukoricafosztás, tollfosztás, lakodalmi főzés, építkezés, bikák, apaállatok számára takarmány készítése, legelő gondozása. Szántásban, vetésben, kapálásban az segített rokonságának, komaságának, aki hamarabb végzett a munkával.
