Menu
Az egykéző társadalmakban nagy társadalmi jelentősége volt a vér szerinti rokonság pótlása céljából van a keresztkomaságnak (rituális rokonság) és a mátkázásnak (testvérré fogadás intézménye).
A mátkaválasztás során a 13-14 éves lévő lányok választanak maguknak kortársaik közül életre szóló segítséget. Választott mátkájuk lesz az, aki gyermekük születésekor segítségükre lesz, ellátja a gyermekágyast és családját ennivalóval (paszit), s majd ő tartja keresztvíz alá a gyermeket, ő lesz első számú keresztanyja. Rituális ajándékcserével kötik meg életre szóló szerződésüket, a húsvét után következő vasárnak (mátkázó vasárnap).
A keresztszülőség társadalmi intézménye még szorosabban kötődik a kereszténységhez, itt a keresztvíz alá tartás aktusa teremti meg a rituális rokonságot. E rokonság a gyermek személyén keresztül az egész családra kiterjed.. A keresztszülők felelősséget vállalnak a gyermek sorsáért, erkölcsi neveltetésért, lelki és anyagi támaszt nyújthattak a gyermek felneveléséhez. Fogadalmuk szerint a valódi szülők elhalálozása esetén vállalták a gyermek felnevelésének feladatát” A keresztszülőségnek különösen nagy jelentősége a református vidékeken, általában több, akár 6-8 párt is bejegyeztek komának. Ez a nagy létszámú rituális rokonság a vér szerinti rokonság hiányban a gyermekek biztonságos felnevelését szolgálta, valamint a vér a nagy létszámú család hiányában a paraszti munkaszervezet társadalmi hátterét is biztosította.
A legfontosabb termények érése és betakarítása ősidők óta ünnepnek számított és kitüntetett találkozási alkalmat jelentett az ifjúság számára. A legtöbb, fiatalokat vonzó alkalom a szőlőszüret volt. Ehhez kapcsolódott a siklósbodonyi leányvásár is, mely az Ormánság közel negyven falujában lakó református ifjúság találkozója volt. Bár az előszüretek már lezajlottak addigra, sőt, a Lajos napján megszedett szőlőből már meg is forrt az újbor az ünnepre, a bodonyi búcsú egyben szüretkezdő ünnep is volt.
Szőlőszüretek alkalmával a rokonok, a család mellett, főleg ha a gazdának olyan korú gyermeke volt, aki eljárt a játszóban, gyakran elhívták az egész társaságot. A lányok szőlőt szedtek, a fiúk egy része puttonyozott. Könnyű munka volt ez, ha sokan voltak a szüretelők, hamar végeztek is, ráértek beszélgetni egész nap. Eljött a szőlőbirtokos gazdacsalád aratója, napszámosa, vincellére. Akinek nem volt szőlője, egy-egy vödör szőlőért, egy kis borért cserébe szívesen segített. Hagyományosan a szüret az ismerkedés egyik alkalma volt. A kellemes társaság, az egész napos kötetlen beszélgetés, a finom ebéd, vonzó volt a szüretelők számára. Az ormánsági asszonyok számára a bodonyi búcsú mellett ez volt az az alkalom, mikor nem csak dolgoztak, de ők is mulattak a szőlőhegyen. A „puttonyos” kiáltások mellett már a szőlőszedés alatt énekszótól zengett a hegyoldal, a szőlőszedés végeztével kötetlen beszélgetés, nótázás zárta a napot. Az ormánsági gazdák egyrésze lovaskocsival hazaszállította a leszüretelt szőlőt távoli lakóhelyére, és a feldolgozás, a bor kezelése, tárolása már otthon történt. A szüret az 1980-90-es évekre családi ünneppé alakult, amire a távoli nagyvárosi rokonok is örömmel érkeztek.
A szüreti bál az egyik legnagyobb jelentőségű esemény volt a faluban. Hozzá kapcsolódóan a bál előtt lovaskocsis szüreti felvonulást is tartottak. Ezek menetét a XIX. század végétől miniszteri rendeletek szabályozták országszerte, így az Ormánságban is. E szüretek kapcsán terjedt el a „magyar viselet”, a legények fehér bőgatyát, lobogó ujjú inget, fekete mellényt, nemzetiszín pántlikájú, árvalányhajas fekete kalapot viseltek. A lányok ruhája is eltért a helyi népviselettől. A piros-fehér- zöld szalaggal díszített bő fehér szoknya, buggyos fehér ing, piros pruszlik, fejükön piros aranymintás párta a szüreti felvonulás női öltözéke.
A lányok és legények közötti munkamegosztás alapján szokásos módon a legények végezték a szüreti bál szervezési feladatait, míg a lányok dolga volt a díszítés. Minden lány, aki tudott, hozott egy-egy kosár szőlőt, mellyel a kocsma bálra alkalmas termét közösen feldíszítették, azaz a teremben kifeszített madzagokra szőlőfürtöket kötöztek fel. A lányok készítették el a kerek abroncsokból felépülő hatalmas szőlőkosarat is. A szüreti felvonulás során végig vonult a feldíszített lovaskocsikból álló menet a falun, az első kocsiban a szüreti bíróval és bírónéval. A menet adott helyszíneken megállt, a lányok táncoltak egyet- egyet, a legények vicces jeleneteket adtak elő.
Ezek után a kocsmában gyülekeztek, táncoltak, mulatoztak. A szüreti bál jellegzetes szokása a szőlőlopás. A tánc során, illetve a zene szüneteiben a legények letépték a kifeszített madzagról a kis szőlőfejeket, s azzal az ajtó felé kezdtek menekülni. A „csőszlányok” feladata volt elkapni a „tolvajokat”, és a bíró elé vinni, aki megítélte, mennyi bírságot kell fizetni a szőlőért. A bál végén a szőlőskosarat elárverezték. Azé a legényé lett a kosár, aki legutoljára dobott pénzt a kalapba. Éjszaka a számára kedves lány udvarába csempészte, így az reggel tudta, kitől kapta az ajándékot.
Augusztus közepétől kezdve az érő szőlőt szüretig őrizni kellett, ha a csősz miatt a tolvajoktól nem is, a seregélyek pusztításától mindenképp. Ezért a szőlőtulajdonos családokból sokszor kiköltözött egy-két családtag a szőlőhegybe. Gyakran az idősebbek, mivel munkájuk könnyebben nélkülözhető volt az otthoni gazdaságból, nyár végétől egész az újbor leforrásáig kiköltözött a család távoli szőlőibe. A lovak számára istállót is építettek szőlőhegyi tanyáikon. A leányok szőlőőrzése is ormánsági gyakorlat volt, távoli falvakból is eljártak a hegyszentmártoni, viszlai, esetleg környező szőlőhegyekben lévő birtokaikra őrizni a termést. Kora reggeltől késő estig nagy zajt csapva riogatták a madarakat a szőlőfürtök közeléből. Ezt a szokást több más kulturális jellegzetesség mellett az ormánsági falvak egyfajta elkülönítő jegyeként értékelték a kutatók.
Az ormánsági református szőlősgazdák szőlőhegyi ünnepei közül napjainkban is él a Vince nap. Hagyományosan január 22-én, Vince napján minden borosgazda felment a nap folyamán pincéjébe és kinyitotta a pinceajtót, hogy a nap besüthessen rajta. Az országosan általános szokás, a pincejárás hagyománya helyenként még napjainkban is él az ormánsági szőlősgazdák szőlőiben, túlélve a munkáslét nehézségeit. A borosgazdák egyik pincéből a másikba járva kóstolgatták egymás borait. (A téeszvilág, vagy egyéb munkába járás miatt a pincéről pincére járás gyakran munkaidő utánra csúszott.)
E napot termésjósló ünnepnapnak tartották, tartják:
„Ha fénylik a Vince, telik a pince!”
„Ha csordul a Vince, telik a pince!”
Azaz, ha Vince napján napfényes idő van és megolvad az eresz alján a jég, bőséges termés ígérkezik. Hogy ez utóbbi el nem maradjon, száraz időben néhány gazda egy vödör vizet loccsantott az ereszre.
Vince napján, ha a tényleges metszésnek nem is álltak neki, pár tőkét megmetszettek ezen a napon. A szőlővesszők állapotából szintén a szüret gazdagságát igyekeztek megjósolni.
Az 1970-es évekig a diósviszlói szőlőhegyen pünkösd alkalmával kisebb baráti társaságok járták végig egymás portáját. Viccesen ellenőrizték, ugratták egymást, ami a kóstolt borokra, illetve a pince és a szőlő rendezettségére egyaránt kiterjedt. A paraszti világra általában is jellemző igény a szép munkára a szőlőművelés terén talán még nagyobb hangsúlyt kapott, különösen a hagyományos, a tőkés művelési mód esetén. Így aztán pünkösdre igyekezett minden borosgazda rendbe tenni pincéje táját.
Zentai János: Két adat az Ormánság népének régi életéhez, 1968. – https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BARA_JPM_evkonyv_1968/?query=orm%C3%A1ns%C3%A1g&pg=191&layout=s
