Menu
A Dráva és az Ormánságon áthaladó patakok szabályozása előtt a térség alkalmatlan volt a nagyüzemi gazdálkodás alapját képező nagyobb táblák kialakítására. A szárazulatokon élő lakosság komplex módon hasznosította az időszakosan vízzel borított erdőket, földeket. A korábban közös használatban lévő, víztől mentesített területeket a földesurak saját majorságaikba igyekeztek integrálni, hogy nagyüzemi táblákat alakítsanak ki. Ennek eredményeként csökkent a faluközösségek ártéri gazdálkodásának területe, és a parasztok kiszorultak az állattenyésztéshez használt erdőkből is. A Dráva szabályozásának kezdeti időszakában, 1767-ben rendelte el Mária Terézia az úrbéres földek összeírását. Az urbáriumok rögzítették a községek lakóinak tulajdonát, ez képezte a földesúri adók alapját. A lakosság nagy része negyed-, vagy féltelkes jobbágy volt. Elenyésző volt a telek nélküli zsellérek száma, akik vagy bevándorlók, vagy a földesúri majorságok alkalmazásában álló gazdasági cselédek voltak. A vizek szabályozása előtt a vízjárta területeket a falvak lakossága közösen használta, azon ártéri gazdálkodást folytatott. Az urbáriumok ezeket a területeket a nagybirtokosok majorságaihoz sorolták, amelyek a mezőgazdaság kapitalizálódásával a nagyüzemi termelést szolgálták. A parasztság így elvesztette a legeltetésre használt földterületek egy részét. A földesúri jogok – mint a kocsmáltatási, halászati, vadászati jogok – kiterjesztése, valamint az olyan haszonvételek szigorítása, mint az erdei méhek mézének gyűjtése, vagy a piócák begyűjtése tovább csökkentették a parasztgazdák bevételi lehetőségeit.
A nagybirtokosok saját kezelésű majorságaikat a jobbágyfelszabadítás után a birtokossá vált parasztsággal már nem műveltethették, így munkáskéz hiányában az Ormánságon kívülről hívtak be gazdasági cselédeket. Ezen, tulajdonképpen nincstelen társadalmi réteg tagjai a kapitalizálódó mezőgazdasági termelés betanított munkásai lettek, akik a korszerű gépek használatát is megtanulták.
Az úrbéri felmérés idején, 1767-ben a Bőköz és a Dráva-menti falvak legnagyobb birtokosai a Batthyány család és a pozsonyi nővérek voltak. Mária Terézia fiának, II. Józsefnek az uralkodása alatt betiltották a szerzetesrendek nagy részét, csak a „hasznos munkát” végzők maradhattak és tarthatták meg vagyonukat. Ezt követően az apácák vajszlói uradalmának falvai a Kamara Közalapítványához kerültek és a vallási alapot szolgálták.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás következményeként a jobbágyok az általuk megművelt föld birtokosaivá váltak. A parasztbirtokosok azonban szorult helyzetbe kerültek, hiszen a nagyüzemi termelésbe fogott, terjeszkedő nagybirtokok miatt nekik nem maradt művelésbe fogható terület. Hiába terjeszkedtek volna, nem volt hová: délen a Drávába ütköztek, északon pedig a XVIII. században jelentős kedvezményekkel betelepített, és ekkorra már meggazdagodott sváb családok vásárolták meg a felszabaduló földterületeket. Az ormánsági parasztság előtt egy út maradt, ha nem akart a nincstelen szolganép soraiba süllyedni: a birtok egyben tartása. Ezt csak úgy tehették meg, ha egy családba egyetlen örökös születik.
Az ártér gazdag növényvilága sok kézművesnek adott alapanyagot. Az asszonyok ruhadarabokat, fehérneműt, zsákokat vagy pokrócokat, a fafaragók használati tárgyakat eladásra is készítettek. A Dráva vízienergiáját gabonaőrlésre használták, ellátva ezzel akár a távolabbi falvak igényeit is. Tavasztól őszig kipányvázva sorakoztak a folyón a kivájt, vastag fatörzsekre épített „dudumalmok”, amelyeket a folyó sodrása hajtott.
A szállítás leggyorsabb közege a Dráva volt, amelyen lefelé könnyen közlekedtek az uszályok, de felfelé vontatni kellett őket. A néhol omladozó, máshol nehezen áthatolható folyópartról legkönnyebben emberi erővel lehetett vontatni a hajókat. Fából faragott igát tettek a hajóvontatók – nem ritkán asszonyok – nyakába, amelyhez kötéllel rögzítették a dereglyéket.
A folyó két partja között közlekedő réveket az Ormánságban „röpülőnek” hívták, ugyanis kötéllel egy ponthoz voltak rögzítve, ami körül a víz sodrása „repítette” őket egyik partról a másikra. Két ilyen rév volt az Ormánságban. A Páli-rév Drávapalkonya és Dolni Miholjac között, a meder közepén volt lehorgonyozva. A kompnak köszönhetően élénk volt a kapcsolat a Dráva kétpartja között. Ezen hajózták át az ormánsági állattartók a disznaikat a szlavóniai erdőkbe, és ezen jöttek át Szlavóniából a sellyei és vajszlói vásárokra.
A legnagyobb jelentősége a sertésnek volt az ormánsági parasztgazdaságokban. A vajszlói sertésvásárok már a XVIII-XIX. század fordulóján híresek voltak az Ormánság határain túl is. A mangalicának különböző fajtáit tartották, és amíg lehetett, makkon hízlalták őket. A makkoltatásra nemcsak az ormánsági erdőket használták. Ősszel a Dráván átkelve gazdagon termő tölgyeseket kerestek Szlavóniában, amit több család közösen bérelt. Vagy saját maguk, vagy fogadott kanászok a drávapalkonyai kompon, a röpülőn keltek át az állatokkal a folyón, és velük maradtak a túloldalon is, hogy felügyeljék, tereljék őket. A magukkal vitt élelmiszert ott főzték meg, vagy családtagjaik vittek nekik utánpótlást. A disznókat akkor hajtották haza, amikor a makk elfogyott. A makkoltatás után kukoricán kövérre hízlalták őket, aztán nagy részüket a vajszlói vagy a sellyei piacon eladták.
