Menu
Az ormánsági települések természeti környezetét a XIX. századi szabályozási munkákig a Dráva ártere jelentette; a tájegység nevét a holtágak, mocsarak közül kiemelkedő földkúpokról („unnák”, „ormák”, „ormányok”), teraszokról kapta.
A vízjárta vidék élelmet, nyersanyagot és védelmet biztosított az itt élő népességnek, amely a török hódoltság ideje alatt is helyben maradt. Az ártéri gazdálkodás az ország más vidékein is fontos megélhetési forrásként szolgált, az Ormánság esetében azonban az emberek létalapját jelentette. A terület- és vízrendezés következtében azonban a táj képe jelentősen átalakult, ugyanakkor a térség zártsága és peremhelyzete hozzájárult a természeti környezet egyes elemeinek megőrzéséhez. Holtágak, tavak, mocsaras területek, ősi ártéri erdők, rétek őrzik a táj régi képét. Az utóbbi évek során körvonalazódott Ős-Dráva program a vizes élőhelyek megmentését, a tájgazdálkodás erősítését tűzte ki céljául a természeti értékek fenntartása és a mezőgazdaság speciális formáinak támogatása érdekében. A hagyományos ártéri gazdálkodás kialakítása új lehetőségeket teremt a környezetbarát termelés és energiahasznosítás, valamint a turizmus területén is.
Az Ormánsági falvak életét, gazdaságát természeti értékeik erősen meghatározták, többek között a Dráva közelsége, amely minden veszélyével együtt a halászat lehetőségét biztosította a megélhetéshez. A rossz, kiépítetlen közúti hálózati kapcsolódások miatti iparosodás hiánya megerősítette a területen a földművelést és az állattenyésztést, amit főként a kukoricatermelés és a disznótartást jelentett. Az elszigeteltségből fakadóan rá voltak utalva a természet közeli életre, és a természet közeli gazdálkodásra egyaránt, ami fenntartható gazdasági és társadalmi folyamatot eredményezett. Ma már látjuk, hogy napjainkban a környezettel harmóniában, egyensúlyban történő fejlődés erősen megváltozott, mellyel együtt járt az aprófalvakban működő erős összetartásban élő kis közösségek bomlásának kezdete is. Ennek egyik legfőbb oka a megváltozott természeti körülmények, azaz a Dráva szabályozása, melynek hatására az Ormánsági térségből szinte teljesen eltűnt a halászatból származó megélhetés, a téli folyón való átkelésekkel a sertések számára biztosított etetés. A terület vízgazdálkodása visszafordíthatatlanul megváltozott.
A Sellyei kistérség a Mecsektől délre, a Dél-Baranyai Dombság nyugati része és a Dráva folyó által határolt hatalmas, többé-kevésbé sík területen fekszik. A Dráva menti sík térség hosszan nyúlik a folyó mentén északnyugati irányban. A tájegység átlagos tengerszint feletti magassága 90-200 m.
A kistérség déli karéja, amely közvetlen a Dráva mentén fekszik, szinte tökéletes síkság. A felszín több, mint 50%-a ártéri síkság, az észak felé folyamatosan magasodó területek futóhomokkal fedett ármentes sík részek. A kistérség déli részén futóhomokkal fedett hordalékkúp síkság. A kistáj délkeleti része változatos felszínű, enyhén hullámos, morotvákkal, holtágakkal tagolt síkság. A terület mozgalmasságát elsősorban a kelet-nyugati irányú futóhomok felhalmozódások okozzák. A tájegység lefolyási viszonyai kedvezőtlenek, a terület belvizek által veszélyeztetett.
A kistérség északkeleti részén fekvő települések – Hegyszentmárton, Ózdfalu – geomorfológiailag már a Dél-Baranyai Dombsághoz tartoznak. E kistáj átlagos tengerszint feletti magassága 130-250 m közötti, közepesen és gyengén tagolt felszínű, csak a nyugati és a déli részeken mutat síksági jellegzetességet. Javarészt lösszel borított térség. (DDRF Rt. 2008)
A kistérség déli karéja a pleisztocén kor elején és közepén az északról érkező vízfolyások akkumulációs területe volt, a Dráva menti-sík nem egységes szerkezetű árok, hanem kisebb részmedencék, néha enyhén emelkedő felszínek láncolata. A medencék süllyedésének utolsó bizonyítható időszaka a würm. A felszínt és a felszín közeli rétegeket mindenütt holocénkori, elsősorban folyóvízi üledékek alkotják. A tájegység középső területein a főként pleisztocén korú rétegsorra a würmben futóhomok települt. A szomszédos Dráva-menti sík medence süllyedésének következményeként a korábban lösszel és futóhomokkal takart felszínek ismét üledékgyűjtővé váltak és a kialakult formák nagy részét a Dráva szétrombolta. A térség a késő glaciálisban magas ártéri helyzetbe került és újra kialakultak a futóhomok formák, a mélyebb részekre pedig folyamatosan öntésanyagok rakódtak le. A tájegység északkeleti részén fekvő települések alapkőzetét elsősorban mészkő és lösz adja, erre különböző vastagságban települtek a fedőrétegek, elsősorban homokféleségek. (DDRF Rt. 2008)
A Mecsektől délre fekvő terület az ország egyik legmelegebb vidéke, az évi középhőmérséklet mindenütt 10,5 °C fölött marad. A legmelegebb hónap a július, 21,5°C fölötti középhőmérséklettel. A terület nagy mennyiségű és hosszú időtartamú napsugárzást kap. Az átlagos napsütéses órák száma 2025. A táj uralkodó szele az északi és az északnyugati irányú.
A kistérség éghajlati jellemzői azonban ennél sokszínűbb képet mutatnak. A térség nyugati települései már egy mérsékelten hűvös és nedves éghajlati makro körzet határához tartoznak. Az átlaghőmérséklet és a napsütéses órák száma valamivel alacsonyabb, mint a kistérség keletebbi részén, a csapadék mennyisége viszont magasabb, a vidék mérsékelten nedves, tartós vízhiányok ritkán alakulnak ki. Ez alól kivételt képeznek az elmúlt évek szélsőséges időjárási viszonyai.
A kistérség nagyobbik fele, a nyugatabbra fekvő tájak, a mérsékelten meleg és mérsékelten nedves éghajlati makro körzet része, a keleti rész pedig már kifejezetten meleg – ez a terület fekszik a legközelebb a Villányi-hegységhez is. Az átlaghőmérsékletek magasabbak, a csapadék mennyisége csökken, azonban még mindig jóval az országos átlag (605 mm) fölött marad. A kistérség általános éghajlati jellemzői az alábbi táblázatba foglaltak szerint alakulnak. (DDRF Rt. 2008)
A Dráva mente déli karéjára legnagyobbrészt a réti, réti-öntés, valamint a nyers öntéstalajok előfordulása jellemző. Közös jellemzőjük, hogy az alapkőzetük alluviális üledék, összetételük a homokos vályogtól, a vályogon át, az agyagos vályogig terjed. Vízgazdálkodási viszonyaik általában közepesek, legnagyobbrészt gyenge és közepes víztartó képességűek, kémhatásuk általában gyengén savanyú. Az elsősorban homokos fedőrétegű területeken gyakran előfordulnak igen kedvezőtlen vízgazdálkodású talajok is.
A termőréteg vastagsága változó, szinte mindenhol meghaladja az 1 m-t, csak a folyó menti területeken sekélyebb ennél. Utóbbiaknak a termőképessége kevés kivételtől eltekintve közepesen gyenge, a nagyobb termőréteg-vastagságú területeken közepes. Kisszentmárton és Drávaiványi térségében homok mechanika összetételű, periglaciális üledéken kialakult barnaföldek is előfordulnak kis százalékban. A Dráva menti terület nagy részét szántóként művelik (kb. 60%), ezenkívül a földek jellemző hasznosítási módja az erdő (25%), a rét (15%).
A kistérség középső része már távolabb fekszik a Drávától, a talajtípusok részaránya (%) itt az alábbiak szerint alakul:
réti talajok: 33 %
réti öntéstalajok: 44 %
erdőtalajok: 15 %
csernozjomok: 7 %
Kákics és Bogádmindszent térségében nagyobb mennyiségben barnaföldek is előfordulnak (összesen 6%-ban), ezek termékenysége általában közepesen alacsony. A löszös alapkőzeten kialakult talajok termékenysége már jobb. Jellemző területhasználatok:
• Erdő: 40%
• Szántó: 55%
A térség északkeleti településeinek talajai javarészt löszön képződött csernozjom barna erdőtalajok vagy agyagbemosódásos barna erdőtalajok, többnyire vályog mechanikai összetételűek, nagyobbrészt szántóként hasznosítottak. Vízgazdálkodási tulajdonságaik sokfélék, jellemzően közepes és jó vízáteresztő képességű, jó vagy erősen víztartó talajok, termőképességük közepes. A csernozjomok közül megtalálhatók a réti, a mészlepedékes csernozjomok és a csernozjom barna erdőtalajok is, ezek termékenysége már sokkal jobb, mint az előzőekben tárgyalt talajoké. A csernozjom barna erdőtalajokon a területhasználatok az alábbiak szerint alakulnak; erdő: 90%, szőlő: 10%. (DDRF Rt. 2008)
A felszín alatti vizeket a térségben három fő csoportra oszthatjuk: rétegvizekre, karsztvizekre és talajvizekre. Az ivóvíz és általában a felszín alatti vizek esetében a kitermelés a réteg és talajvizeket érinti. A térségben több védett, vagy tervezett vízbázis található.
A térségben a rétegvíz mennyiségéről és elhelyezkedéséről pontos adatok állnak rendelkezésre. A területi különbségek a hozamot tekintve jelentősek lehetnek, a legnagyobb hozamú kutak a Dráva menti síkon találhatók, a kitermelhető mennyiség nem egy esetben eléri, vagy meghaladja az 500 l/perc értéket. Hévizet több településen is találunk, jelentősebb mennyiségben Sellye térségében áll rendelkezésre, a városban melegvizes strandfürdő is működik. A hévíz kitermelése a szomszédos Bogdása külterületén történik. További hévizeket találunk Felsőszentmárton és Okorág környékén is.
Az artézi kutak száma viszonylag sok, mélységük legtöbb esetben meghaladja a 100 m-t, azonban a vízhozamok mérsékeltek, a kitermelésük folyamatos. Az 1990-es évek elején a felszín alatti vízkészlet kihasználtságát 20-40%-ra becsülték, ez az érték a fokozódó igények miatt napjainkra növekedett.
A Pécs-Szigetvár vonaltól déli irányba távolodva a talajvíz-szintek átlagban 4-6 m mélységben helyezkednek el. A talajvíz-szintek mélysége változó, a talajvíz-járást a folyó közeli területeken a Dráva vízszint ingadozásai befolyásolják. A felszín közeli vízkészletek minőségét is részben a homokrétegen átszivárgó jó minőségű folyóvíz befolyásolja. A települések térségében a talajvíz-szintek a terepszinthez közel 3-5 méter mélységben találhatók. A talajvíz mennyisége sehol sem nem számottevő, csak a Dráva menti területeken éri el az 5-7 l/sec.km2 értéket. A mély fekvésű területeken a talajvíz kis mélységben húzódik, az egykori árterek, holtágak környékén ma is sok magas vízállású területet találni, ezek növényvilága általában gazdag és jelentős természeti értéket képviselnek. Az 1970-80-as évek meliorációs munkáinak köszönhetően a belvízveszély a térségben a minimumra csökkent, és ezzel párhuzamosan egy általános kiszáradási folyamat is megfigyelhető. (DDRF Rt. 2008)
A kistérség településeinek vízrendszerét a Dráva és számos kis vízfolyás, belvíz-elvezető- valamint öntözőcsatorna határozza meg. A térség egészen az 1970-es 80-as évekig belvízzel veszélyeztetett volt. Az Ormánság szinte teljes területe, az északkelti részeket kivéve, vízföldtani szempontból alacsony ártéri síkság, vízfolyásokkal viszonylag sűrűn átszőtt, ami elsősorban a belvíz-elvezető csatornák és a kis vízfolyások magas számának köszönhető. A térség meghatározó felszíni elemei továbbá a nagy felületi kiterjedésű halastavak, tórendszerek, valamint az egykori holtágak is.
A térség belső területeinek két meghatározó vízfolyása a Fekete- és a Pécsi vizek vízrendszere. A térség középső és keleti részén szinte valamennyi kis vízfolyást és csatornát ezek vesznek fel és szállítanak tovább a Drávába. A Drávának sok hátrahagyott régi medre, mellékága van. A felszíni vízkészlet kihasználtságát 80%-osra becsülik.
A vízgazdálkodás szempontjából elsődleges szerepet tölt be a Dráva: meghatározza a felszíni vizeket és – az oldalirányú szivárgás által – hatással van a felszín alatti vizekre. A Dráva menti árvízvédelmi töltés építése már a XVII. században megkezdődött, és az 1800-as évek elején a térségben már többé-kevésbé összefüggő gátrendszer húzódott. A Dráva érintett szakaszán folyószabályozási munkák is történtek, amelyek jelentősen lerövidítették és kiegyenesítették a folyó medrét, és akadályozzák a meder mozgását. A Dráva és mellékvizeinek szabályozása, a víz szabad mozgásának ésszerűtlen korlátozása, a következményként zajló medermélyülés, az 1980-as évek meliorációs beavatkozásai károsan hatnak a helyi megélhetésre és gazdálkodásra. A Drávának és mellékvizeinek gyakorlatilag semmiféle aszályt mérséklő hatása nincsen és a víz hasznosításának számtalan formájára (pl. halászat, nádgazdálkodás) alig nyújt lehetőséget. (Kivétel a turisztikai és a horgászati haszonvétel, ami azonban a lehetőségekhez képest elhanyagolható mértékű.) A folyó osztrák, szlovén és horvát szakaszán a század elejétől vízierőművek sokasága épült, amelyek a folyó évi vízjárását kiegyenlítettebbé tették, de 1,0-1,5 m-es napi vízszintingadozást okoznak. E nagymértékű napi vízszintingadozás káros a folyó menti ökológiai rendszerekre, az évi kiegyenlítettség pedig – a csökkenő csapadékkal és a mederfenék szabályozás miatti 1,5-2 m-es mélyülésével együtt – megakadályozza a Drávát abban, hogy évente tisztességesen elöntse a hullámterét. A fentiek miatt a Dráva jelenleg – a minimális öntözéstől eltekintve – hasznosítatlanul folyik át a térségen, holott az egyik legjelentősebb erőforrás lehetne. (DDRF Rt. 2008)
Az ormánsági táj az állandó árvízveszély, a rossz közlekedési viszonyok, a művelhető földek korlátozott volta miatt mindig is a Dél-Dunántúl utoljára benépesülő és korlátozott megélhetést nyújtó területei közé tartozott. Ezt jelzi, hogy alig találtak a régészek néhány leletet az i.e. IV-III. évezredtől a réz-, bronz-, majd a vaskoron keresztül a rómaiakig. Csak az i.sz. X-XI. századból, a honfoglalás korából került elő néhány lelet.
A magyar államalapítás utáni évszázadokban is igen változatos, vad képet mutatott a síkság nagy része. A Dráva bal parti völgyét a folyó fattyúagai hálózták be, a főmeder gyakran változtatta helyét. Árvíz alkalmával csak a völgy kiemelkedő halmai (ormok, ormányok) maradtak szárazon, és utána mikor a Dráva visszahúzódott medrébe, a mélyedésekben megrekedt víz elmocsarasította ezeket a területeket. A mocsárvilág kiterjedése mintegy 115 000 ha lehetett. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A XIII. században a Zselic déli részén élő székely „lövők” vigyáztak a területre, különösen a Dráva menti fontos kereskedelmi útra. A határőrző székelyek viszonylagos szabadsága a tatárjárásig tartott. A későbbi királyok egyre több szolgáltatásra kötelezték őket. Akik nem bírták a terheket, valószínűleg a Dráva-menti ritkábban lakott területek felé húzódtak és számos kisnemesi falut hoztak létre a területen.
A mocsárvilág védelmi funkciói miatt a tatárdúlás és a török uralom idején a terület jelentős részén a népesség csökkenése – az országos szinthez képest – csak kisebb mértékű volt.
Az 1784-86. évi első magyarországi népszámlálás alapján elmondható, hogy a XVIII. század végén az Ormánság lakossága szinte teljes mértékben a mező-, erdő, vagy vízgazdaságból élt.
Az Ormánság területén található széles lapály nagy részben mocsári erdőkkel borított hatalmas vizenyős, mocsaras vidék volt, melyet a Mecsekről és a Zselicből lerohanó vizek tápláltak.
A mocsár nyugati oldalán volt az Okor (régen Okur) vízfolyás, mely több ágban folyt a Dráva felé, valahol a mai Fekete-víz vonalán. Az Okor mellékvize volt az árvízkor sok vizet hozó Pécsi-víz is. Ide folyt a Somogy megyéből eredő Gyöngyös vízfolyás, valamint az Almás-patak, melynek Szigetvár környékén erősen elmocsarasodott völgye keletkezett.
A Dráva árvizei által okozott károk miatt 1730 körül merültek fel panaszok. Az érdekelt birtokosok „Drávai Gátegylet”-be tömörültek és megkezdték az árvédelmi gátak építését. 1839-ben megalakult a „Feketevíz Lecsapoló Társulat” is, mely 1841-ben Beszédes Józsefet bízta meg a lecsapolási tervek elkészítésével. Beszédes lecsapolási terveit 1848-ig részben végre is hajtották. 1926-35 között nagymértékű csatornabővítési munkákat kezdtek, kialakítva a mai állapotokat.
A vízrendezés utolsó 120 éve alatt 30 ormánsági község határából tűntek el a nedves, lápos területek. Általában 100-400 holdnyi földet mentesítettek községenként, de volt olyan helység (Okorág, Kórós, Sellye stb.), ahol 700-800 holdat gátoltak el, csapoltak le. A berkek XIX. század végi eltűnése véget vetett a korábbi gyűjtögető, halászó, vadászó életmódnak. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A múltban a területhasználatot erősen befolyásolták a domborzati és a vízrajzi viszonyok. Kb. 95m tszf.-i magasságig csak halászni lehetett, mert itt víz borított mindent. A gyűjtögetés számára az időszakosan vízzel borított területek (95-97m tszf.) biztosítottak lehetőséget. A száz méteres magasságig érő erdős sáv már a rideg állattenyésztés színtere, ahol makkoltattak, vagy takarmányt gyűjtöttek. A szántóföldi művelés csak a 100m tszf. feletti területeken jöhetett szóba, de a vízjárásnak megfelelően a megművelt területek nagysága hol kiterjedt, hol összehúzódott. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
Az Ormánságban a szántóföldi művelésre alkalmas területek aránya a szabályozások előtt kicsi volt. Az ott élő közösségek létfenntartásában nem is játszott korábban kizárólagos szerepet. Legalább olyan foltos volt, ha nem fontosabb, az élelmezés és megélhetés szempontjából a gyűjtögetés, halászat, vadászat és az extenzív állattartás. Ez utóbbiak elsorvasztásával (XVIII-XIX. század fordulóján: erdők regulálása, vízszabályozás), a földművelés már nem tudta eltartani a lakosságot, egyre gyakoribb lett az éhezés, ami az „egykézéshez” vezetett. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A lakhely kiválasztásában és a települések további fejlődésében is mindig döntő szerepe volt a mikrodomborzatnak és az ezzel szoros kapcsolatban álló vízrajzi viszonyoknak. Elsősorban a mocsárvilágban volt fontos az ármentes hely kiválasztása, de a síkság peremén fekvő, árvizek által kevésbé fenyegetett falvak is maximálisan igazodtak a mikrodomborzat adottságaihoz. A Drávához közelebb eső területeken a települések kivétel nélkül nagyobb kiterjedésű ormóra, ormányra, esetleg több homokhátból álló dombcsoportra települtek. Az ófalu mindig a dombhát legmagasabb pontján, gerincén épült fel, közvetlenül a templom mellett. Csak amikor már teljesen beépítették a hátat, akkor kezdtek el a lejtők („horhó”) és legvégül a környező alacsonyabb területek („lapis”) felé terjeszkedni.
A lakóépületeknek, melléképületeknek, szállásoknak amennyire lehetett, jól kellett bírni az árvizekkel való elöntést, és ha károsodtak, akkor gyorsan újjáépíthetőnek kellett lenniük. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére alakította ki az ormánsági ember az ún. talpasházakat. Az árvizeket sokszor átélt lakóházak, templomok több száz évig szolgálták a lakosságot. Az építmények titka az önhordó keményfa váz volt, ami falak nélkül is megtartotta a tetőt. A fal fonott és sárral betapasztott sövény volt, amit egy-egy árvíz károsítása után könnyen újra ki lehetett javítani. Az építőanyagokat a környező, nagykiterjedésű tölgyerdők és fűzfaligetek szolgáltatták, a tapasztóagyag is mindenütt rendelkezésre állt. A tetőt szalmával, sással, később zsúppal borították. Árvízveszély vagy háború esetén lehetőség volt a házak, sőt templomok görgőkön való elmozdítására, így a falu néhány nap alatt biztonságosabb helyre költözhetett.
(Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A terület legnagyobb része növényföldrajzilag a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Alföld flóravidékének (Eupannonicum) Dél-Alföldi flórajárásába (Titelicum) tartozik. A térség északkeleti peremén fekvő települések már a Pécsi flórajárás (Sopianicum) részét képezik. A tájegység legnagyobb része síkvidéki, potenciális erdőtársulásai közül meghatározók a füz-nyár-égerligetek, valamint a tölgy-kőris-szil ligeterdők. A térség déli részén jellemző lágyszárú fajok a szegfűfélék, a korai kankalin, valamint a szúrós csodabogyó.
A kistérség középső északi része magasabb térszínen fekszik, a vidék általában szárazabb, a talajvíz mélyebben helyezkedik el. Potenciális erdőtársulásai az előbbieken túl a gyertyános kocsányos tölgyesek. Jellemző fajok a magyar varfű, a kis télizöld, a veronikafélék.
A tájegység északkeleti részén fekvő települések már a Villányi-hegység alacsony dombvidékéhez tartoznak. Ezen a területen már a gyertyános kocsányos tölgyesek, a gyöngyvirágos tölgyesek és az előbb említett fás növénytársulások alkotják a potenciális erdővegetációt. A kistérség középső északi része magasabb térszínen fekszik, a vidék általában szárazabb, a talajvíz mélyebben helyezkedik el. Potenciális erdőtársulásai a gyertyános kocsányos tölgyesek. Jellemző fajok a magyar varfű, a kis télizöld, a veronikafélék.
Az erdészeti művelésbe vont területeken elsősorban keménylombú (tölgy és gyertyán) fajokat termesztenek. Az erdők évi folyónövedéke az északkeleti részen viszonylag tág határok között (2,1-4-5 m3/ha) változik, a többi területen ennél valamivel kisebb a szórás (3,7-4,5 m³/ha).
A Dráva folyó közelségében más típusú növénytársulások jellemzőek. Így a hullámtérben rét-legelő, fűzfákkal tarkított, vagy éppen nyárfás társulások a jellemzőek.
A rét-, legelőművelés az állatállomány nagymértékű csökkenése miatt jelentősen visszaesett, ennek következtében nagyfokú az elgyomosodás és az elcserjésedés. Ez nagyon hátrányos, mert az ártéri rétek, legelők csökkenése nem csak e fontos, a hullámtéren legstabilabb élőhely megszűnését vonja maga után, de egyúttal az árvízelvezetés szempontjából is a legkedvezőbb területek elvesztését jelenti. A jó ártéri rétek gyepét alkotó növények nagy része akár 20 napos, vagy még ennél hosszabb idejű vízborítást is elvisel, ráadásul megfelelő legeltetés vagy kaszálás esetén a legkisebb gondozást igénylik.
A bokorfüzes társulásoknak két formája van. Az egyik egy egészen rövid idejű társulás, a zátonyok lassú feltöltődésű részein, a zátonyok alsó csücskén vagy más mélyebb helyeken jellemző. Ez főként mandulalevelű fűzből áll, melynek a helyét az egyes fehérfűz egyedek uralomra jutásával 5-10 éven belül átveszi a fehérfűz erdő. A másik forma a szélesebb hullámterek alacsony fekvésű rétjein vagy az anyagkivételi helyeken keletkezett kubikgödrökben van. Ez tartós életű (30-100 év) társulás. A rekettyefűz és a csigolyafűz (sár- vagy bíbor fűz) szétterülő bokraiból áll. A rekettyés bokorfüzesek rétfoltjai a vadgazdálkodásban játszanak szerepet, a fűzbokrok a szarvasoknak a táplálékát is képezik.
A fűz-nyár liget erdőtársulások erdőgazdálkodási, fatermesztési szempontból két területre oszlanak:
1.) A mély fekvésű területek, ahol az elöntések a tenyészidőszak felénél hosszabbak és a talajvíz az árhullámok közötti időben is a felszín közelében van, vagy a talaj kapillárisain a felszínig telített. Ezek feltétlen fehérfűz termőhelyek. Semmilyen más fa nem képes erdővé nőni e területeken.
2.) A közép mély fekvésű, állandó vízhatású területek, ahol a talajvíz 0,4-1,2 m között változik és az év nagy részében elérhető a fák gyökerei számára. Ezeket a területeket elsősorban nemes nyár termőhelyeknek használják, jóllehet a fafaj megválasztásában még a fehérfűz, a vörös kőris, a zöld- és az ezüstjuhar is szóba jöhet.
A térség változatos növényvilágából, valamint a Dráva folyó és ártere életteréből eredően az Ormánság állatvilága gazdag és változatos.
Az Ormánságban élőforduló gerinctelen fajok száma körülbelül 25000-re becsülhető. Köztük számos védett fajjal is találkozhatunk a területen, mint például a veszélyeztetett tócsa szitakötő és a piros szitakötő. Említésre méltóak továbbá a cincérek is, melyeknek 210 hazai fajából mintegy 45 faját találták meg eddig az Ormánságban, köztük a Vörös Könyv szerint kipusztult gyászos cincért is.
A Dráva folyó halfaunájára döntő hatással voltak a különböző mederszabályozási és erőmű építési munkálatok. A Vaskapu Erőmű megakadályozza a tengeri halak (elsősorban a tokfélék) felvándorlását, míg a horvát, szlovén és osztrák szakaszon lévő 21 vízierőmű zsiliprendszere a felső szakasz jellemző fajainak lejutását és megritkulását vagy faunánkból való eltűnését okozta (pl. viza, sőregtok, vagy hering, vaskos csabak, állas küsz, leánykoncér). A visszamaradt holtágak, a főmeder sodrott, habos oldala, a kőszórásos partok, kőgátak, a kavicsos, a homokos vagy az iszapos mederfenék és a szélvizek mind önálló élőhelyek. A változatos élőhelyek következtében a folyó halfajokban gazdag, eddig 59-et sikerült kimutatni. Jellemző fajai a kecsege, a csuka, a ponty, a réti csík, a harcsa, az angolna, a compó, a süllő és a márna; továbbá néhány, a nemzeti park vizeiben nem kívánatos, betelepített faj, mint például a naphal, a törpeharcsa, az ezüstkárász és az amur.
A nemzeti parkra jellemző ártéri és más vizes élőhelyek gazdag és nagy egyedszámú kétéltű faunát tartanak el. Valamennyi fajuk védett. Közülük a békák vagy a farkatlan kétéltűek közismertek, míg a farkos kétéltűekkel kapcsolatban már lényegesen gyérebbek az átlagember ismeretei. A Dráva ártéri területein, de hosszabb ideig víz alatt maradó mélyedésekben, erdei utakon az erdészeti nehézgépek által kimélyített kerékcsapásokban összegyűlt csapadékvízben is találunk gőtéket és békákat is.
A vöröshasú unkával szinte minden víznél találkozunk, az erdei utak kerékvágásaiban összegyűlt vízben is többnyire ezeket látjuk. A kecskebéka és a tavi béka a nagyobb állandó vizű holt és lassú folyású mellékágak benövényesedett részén és a talajvízzel elborított anyagkivételi helyeken egyaránt előfordul. A kecskebéka a gyakoribb, a tavi béka sem ritka. Helyenként a kis tavi béka is megtalálható. A legritkábban előforduló faj az ásóbéka. A varangyok és az ásóbéka alkonyatkor és éjjel aktív. Különösen értékesek azok a holtág maradványok, ahova a békák petézni járnak. A zöld varangy a barna varangynál gyakoribb, bár többnyire csak a vizet néha tömegesen elhagyó apró kis varanggyal találkozunk. A barna békáink közül az ártéri erdők gyakori lakója az erdei béka. A mocsári béka a legkisebb barna békánk, élőhelye nedves rét, csatornák gátoldala. A kétéltűek élőhelyeinek védelmével az ide tartozó fajok állománya fenntartható.
Gyíkok: Valamennyi védett. A Dráva több szakaszán néha találkozunk a fürge gyíknak a vörös hátú változatával. A homokos, cserjés területeken nem ritka a zöld gyík, valamint törékeny gyík is elég gyakori faj.
Kígyók: A vízisikló a legközismertebb és leggyakoribb siklófajunk. A területen előfordul a kétcsíkos változata, amelynek a hátoldalán párhuzamosan 2 szürkésfehér sáv húzódik. A vízisikló a közhiedelemmel ellentétben nem csak vizek mentén él, nála sokkal jobban kötődik a vizes élőhelyekhez a kockás sikló. Az ártéri erdőben az irtásfoltokon, a reggeli órákban felfedezhetünk egy-egy tuskón összetekeredve napozó erdei siklót.
A rézsikló a legkisebb, karcsú siklófajunk, hossza ritkán haladja meg a háromnegyed métert.
Teknősök:. Az egyetlen hazai teknősfajunk, a mocsári teknős a Dráva legtöbb holtágában és csendesen áramló vizű mellékágában megtalálható. Néha egy-egy zsombékon, uszadékfán akár egy tucatot is láthatunk, amint sütkéreznek a napon.
A Dráva-mente Magyarország ornitológiailag legértékesebb területei közé tartozik. Az év minden szakában látható tőkés és barátrécéken kívül a vízen észlelhető kacsák fajösszetétele évszakonként változó. A főág sodorvonalában télen könnyen felfedezhetjük az igen csinos, aprótestű, fekete-fehér mintázatú kercerécéket. Az „élő” Dráván szinte mindig lehet látni kárókatonákat. Néha egy-egy kóborló kis kárókatona is közéjük keveredik. A téli vendég az örvös bukó, nála kevésbé ritkán látható a feltűnő világos, fehér testű nagy bukó hímek csoportja a kevésbé feltűnő tojók kíséretében. A mellék-, valamint a főágon vegyülve találjuk az ugyancsak téli vendég és a récék közül testméretével nem, de fehérségével feltűnő kis bukót. Egyes helyeken lehet látni a réti sast emészteni a beszállófáján, ahol akár órákig is ücsörög.
A holtágaknál a barna rétihéja látható. Az egerészölyv is szép számmal előfordul. A karvaly is gyakori. A vizek felszínén a récéktől némileg elkülönülve kis és búbos vöcsök tartózkodik. A vízszegélyen nagykócsagok a szürke gémekkel együtt lesnek a sekély vízben úszkáló zsákmányukra. A vörös gém is költ itt. A nyugodt, rejtett helyeken él a fekete gólya, a közeli falvak fehér gólyái is ellátogattak a holtágak mocsaras részeire. A nádasokban időnként réti fülesbagoly költését is megfigyelték. A vörös kánya egyetlen ismert hazai költőhelye található a Dráva környéki erdőkben. A fokozottan védett cigányréce ugyancsak több helyen költ. A korábban itt csak ritkán észlelt faj, a holló az utóbbi években több helyen megtelepedett. A hazai gémek valamennyi faja megtalálható. A pocgém, a szürke- és a vörös gém, a nagy- és a kiskócsag, a bakcsó gyakrabban, míg a bölömbika ritkán, addig a selyemgém csak elvétve látható. Kora reggeli és alkonyati órákban, de esetenként napközben is hallatszik a bölömbika hangja, amely mély ökörbőgésre, ködkürtre, vagy a nagy dob mély puffogására hasonlít. Ugyancsak nem ritka a jégmadár.
A holtágak, vízlevezető árkok nádasaiból olykor malacvisításra emlékeztető hangot hallunk, ez nem más mint a guvat. A nádas közötti füzesből szinte egész nap szól a berki tücsökmadár. A barkóscinegék csapatosan járnak. Ahhoz, hogy együtt maradjanak – mivel a nádasban egymást nem látják – állandóan pityegnek, így a csoportot a hang tartja össze, vagy éppen jelzi a szárnyra kelés szándékát. A part menti füzek, nyárak lombozatában gyakran szorgoskodik a kék cinege, a széncinege, ritkábban a barátcinege. A cinegék odúlakók, de odút nem tudnak készíteni. Így a harkályok véste odvas fákba költöznek be. Az öreg nyárak, tölgyek vastagabb ágaiban, törzsében a területen nem ritka nagy fakopáncs, balkáni fakopáncs és közép fakopáncs vés lyukakat. Ezek a madarak a cinegék legfontosabb lakáskészítői. De hallhatjuk a ritka feketeharkályt és a szürke küllőt is.
A hínáros vizekben a tündérrózsa és a vízitök levelein itt-ott felbukkan egy-egy vízityúk. A nádas, gyékényes szegélyekben vendégként megszállnak tőkésrécék, a vízen a böjti récék, de egy-egy csapat barátréce is szívesen megpihen, esetleg egy-egy példányuk költ is a holtágakon. A víz fölé hajló ágakon üldögél a jégmadár, amely halakra les. A kis vízicsibe a zsombékos részeken él.
Fokozottan védett madárfajok:
Réti sas. A területen több pár rétisas költ. Védelmük elsősorban élőhely-védelmet foglal magába. Az erdőművelési tervben figyelembe kell venni a költés zavartalanságát. Az erdészeti munkálatok (vadászat) a költést zavarhatják. Fő táplálkozási területük a holtágak és halastavak. Kemény télen etetésük indokolt. Esetenként a költési időn kívül a fészekalap megerősítése szükséges.
Cigányréce. A védett és nem védett holtágakon is költ. A költőhelyek zavartalanságának biztosítására a nádfoltok fenntartása fontos feladat.
Fekete gólya. Igazi zavartalan, öreg erdőkben költ. A területen a zátonyokat, mellékágakat rendszeresen látogatja.
Gyöngybagoly. A nemzeti park mentén lévő településeken több helyen rendszeresen szaporodik.
Gyurgyalag. Terjedelmes löszfalakban, homokbányákban, de kisebb partoldalakban is költenek szétszórtan a nemzeti park területén, azonban nagy fészkelőtelepei a területen nem alakultak ki. Anyagkivételi helyek, kisebb, többnyire illegális homokgödrök falában több helyen ugyancsak költ néhány pár. A partfalak költési időszakban való háborgatásának megakadályozásával az állományuk megvédhető.
Szalakóta. Néhány ártéri legelőn rendszeresen észlelhetjük a táplálkozó példányait.
Üstökös gém. A Duna ártéri területein több helyen fészkel, de a Dráva menti költéséről is vannak adataink.
Vörös kánya. A Dráva baranyai részén egyedül és párban is évről évre észlelhető. A Dráva-medence a madár táplálkozási területe.
Barna kánya. A költőhelyeit szórványosan több, nagyobb keményfás ártéri erdőben regisztrálták, a fészkelő párok száma meghaladja a 10-et.
A kiskócsag és a bakcsó közös fészkelőtelepe a cún-szaporcai holtágon a horgászok zavarása és az élőhely leromlása miatt az 1980-as évek elején megszűnt, a zavarás megszüntetésével a fészkelő madarak visszatelepülésére van remény.
A denevérek a vizes élőhelyeket előszeretettel látogatják, mivel a nádasok, mocsarak felett számos szúnyog és más kétszárnyú és egyéb rovar gomolyog, amelyek bőséges táplálékot jelentenek ezeknek a repülő emlősöknek.
A területen előforduló rágcsálók közül az egerek és pockok, bár túlnyomó többségük nem védett, ennek ellenére nagyon fontos szerepet játszanak a terület táplálékhálózatában, és jelentős szelekciós nyomást gyakorolnak az élőhelyük növényzetére. A mókusok az ármentes tölgyesekben ugyancsak megtalálhatók, bár számuk alacsony. A mezei nyúl jelentős számban megtalálható.
A kisragadozók – a nyest és a nyuszt – sem az ártéri, sem a gáttal védett területeken nem ritkák. A nagyobb, összefüggő tölgyesekben szerencsés esetben vadmacskát is megfigyelhetünk. A hermelin, ha ritkán is, ugyancsak látható, míg a menyét gyakoribb. A mezei görényt ugyancsak lehet látni néha, amint a gátak mentén vadászik. A vidra a holtágakban többször látható volt. Nyomait jóval több helyen megtaláljuk mint ahány helyen meg is láthatjuk az igen éber állatot. Az aranysakál előfordulása sem zárható ki, mivel az országhatár másik oldalán, továbbá a nemzeti parktól északra is látták. A róka sok helyen a csúcsragadozó szerepét tölti be. A változatos terep kedvező életfeltételeket biztosít ennek a fajnak, ezért általánosan elterjedt. A növényevők közül a szarvas és az őz, valamint a mindenevők közül a vaddisznó, is értékes állományokat alkotnak a térség faunájában. (DDRF Rt. 2008)
A Szentegáti-erdő Természetvédelmi Terület magyarországi országos jelentőségű természetvédelmi terület Baranya megyében, Szigetvártól mintegy 7-8 kilométerre délre, Sellyétől kb. 15 kilométerre északra. A védett terület magját egy síkvidéki ősbükkös képezi, annak jellegzetes, a Dráva-sík erdeiben ritkán előforduló, értékes növénytársulásaival és növényfajaival.
A természetvédelmi terület nagyobb részén kocsányos tölgyes erdő, kisebb hányadán tölgy-kőris-szil ligeterdő található; előbbi állományába ékelődve kisebb foltban bükkös társulások maradványai is fellelhetők.
A természetvédelmi területen több mint tucatnyi, természetvédelmi oltalom alatt álló növényfaj előfordulása igazolt. Ezek között kiemelést érdemel négy kosborféle növényfaj, mint a madárfészek kosbor, a kétlevelű sarkvirág, a békakonty és a széleslevelű nőszőfű, de alátámasztják az erdőfolt természetvédelmi jelentőségét az itt előforduló, védett páfrányfajok is, mint a szálkás pajzsika, a díszes és a karéjos vesepáfrány, továbbá a síkvidéki területeken ritkán fellelhető farkasboroszlán.
A terület gerinces élővilágának jellemző, védett madárfaja a fekete harkály, amely az itteni erdőség évszázados bükkfáiban készíti fészkelőhelyét; úgyszintén jellegzetes faja a területnek a kék galamb, amely előszeretettel foglalja el a fekete harkály által készített odúkat fészkelési célzattal, saját maga számára. Említést érdemlő, ritkább fészkelő fajok még a területen a barna kánya, a darázsölyv és a léprigó is. (forrás: DDNP)
A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság és a Dráva TSE együttműködésének eredménye a tanösvény, amelynek felavatására 2006. május 19-én, a Dél-dunántúli Regionális Természetbarát Találkozó keretében került sor.
Az önmagába visszatérő útvonal Kisszentmárton határában húzódik, amelynek egy szakasza az egykori nyári gáton vezet, Mailáthpuszta környékén kalauzolja a látogatót a Dráva-ártér természeti értékeinek felfedezésére. A tanösvény tájékoztató táblái emellett a környék néprajzi érdekességeire is felhívják a figyelmet. (forrás: DDNP)
Sík területű puhafás legelő, kőrissel, kocsányos tölggyel. Egy gémeskútja van. (forrás: Mecsekerdő Zrt.) https://www.baranyatermeszetbarat.hu/index.php/lexikon/60-az-ormansag-lexikona
Nemzetközi védelem alatt álló vizes élőhely Cún és Szaporca határában. A Kisinci partján madarászok és természetvédők fából épült tanyája áll. A patkó alakú holtágrendszer területén négy kisebb szabad vízfelület van: Sárga-víz, Szilhát, Kishobogy, Kisinci. A Kisincit árok köti össze a Drávával, magas vízállás esetén ezen keresztül feltölthető, a többi holtág útján pótlódik. Az egész holtágrendszer erősen feliszapolódott, vízi növényzettel benőtt. A Kisincin engedélyezett a horgászat. https://www.baranyatermeszetbarat.hu/index.php/lexikon/60-az-ormansag-lexikona
A Kisinci-tó területe mintegy 20 ha, melyből kb. 4 ha a vízfelület. Az 1885. évi kataszteri térképen ez még a Dráva főága volt. A Belső-Hobogy megközelítően É-D-i irányban elterülő, 1000 m hosszú, 40-50 m átlagos szélességű, enyhén ívelő, erősen töltődő morotva. Területe mintegy 6 ha, melyből kb. 3 ha a vízfelület. A tótól keletre található a Külső-Hobogy, mely csupán időszakos jelleggel kerül vízborítás alá. A terület északi részén elhelyezkedő a Szilháti-tó nyílt vízfelülete kb. 6 ha, a dél-nyugaton fekvő Lanka-tóé (Sárga-víz) kb. 4 ha, a két tó mocsarakkal együtt kb. 30 ha kiterjedésű.
A Cún-Szaporcai holtágrendszer az egyik legnagyobb a Dráva baranyai részén és a legnagyobb a Duna-Dráva Nemzeti Park területén. A terület 1969-től védett, 1979-től Ramsari terület. Ez azt is feltételezi, hogy a „…nemzetközi fontosságú vizes területekről, különösen, mint vízimadarak élőhelyéről szóló egyezmény…” jelenleg is biztosítja a terület megfelelő természetvédelmi kezelését. A Duna-Dráva Nemzeti Park megalakulásával, 1996 óta tényleges védelmet is élvez, hiszen a holtágban lévő vizes felületek kis kiterjedésük ellenére értékes élőhelyek, melyek számos, egyre ritkuló állat és növényfaj számára jelentenek menedéket. Védetté nyilvánítása óta a holtág állapota fokozatosan romlott. Az állandóan, illetve időszakosan vízzel borított területek csökkenése mellett a halászat és a vadászat szabályozatlansága, a szakszerűtlen erdészeti tevékenység, illetve az ellenőrizetlen, természetvédelmi szempontokat figyelmen kívül hagyó mezőgazdaság mind hozzájárultak a terület állapotának romlásához.
Baranya megye egyik legnagyobb kiterjedésű fás legelője. Becsült területe 42 ha. Elszórtan elhelyezkedő facsoportokból áll. Fűz, nyár, kocsányos tölgy, kőris alkotják az állományt.
https://www.baranyatermeszetbarat.hu/index.php/lexikon/60-az-ormansag-lexikona
Csányoszró északi részén, a Szilas-erdőben áll a kocsányos tölgy hagyásfa. Becsült kora: 250 év.
https://www.baranyatermeszetbarat.hu/index.php/lexikon/60-az-ormansag-lexikona
Szaporca térségében a Fekete-víz déli oldalánál elnyúló holtág darab. A Cún-szaporcai holtág rendszer északi maradványa. Partján nádas és néhány idős fa található. A száraz időjárás miatt vízfelülete egyre kisebb, árok nem köti össze a Fekete-vízzel. Tájképi értéke a vidéken meghatározó.
Lefűződött holtág Tésenfa határában a hullámtérben, a Fekete-víz torkolatától nyugatra. A Dráva magas vízállása esetén közvetlenül kap elöntést. Partján nádas, idős fűzek, fekete nyárak állnak. Védett növényfaja a rucaöröm.
Síkvidéki 25 ha-os fás legelő, enyhén hullámos felszínnel. Legeltetése főként birkákkal történik. Egy-két kocsányos tölgy emlékeztet a múltra. A területen található sok idős fűz, nyár, néhány eper és akácfa. Egy jó állapotú gémeskútja van.
https://www.baranyatermeszetbarat.hu/index.php/lexikon/60-az-ormansag-lexikona
